színek – Fekete

színek – Fekete

színek – Fekete

coa illustration tincture sable 3 - 1

A fekete ábrázolása a heraldikai vonalkázási rendszerben

A fekete a színek közé tartozó heraldikai színezék.

A feketét gyakran összetévesztik az ezüsttel, ha olyan címerekről van szó, melyeknél valódi ezüstöt használtak a színezésre. Az ezüst ugyanis idővel megfeketedik.

A szó etimológiája

A fekete szín a heraldikában valószínűleg valamilyen sötét prémre, nevezetesen a cobolyra megy vissza. Erre utal a fekete francia és angol (sable), német heraldikai elnevezése. A német Zobel (cobolyprém) a középkori trubadúroknál a fekete szín neve volt. Ez arra utal, hogy eredetileg sötét prémet erősjtettek a pajzsra, majd ebből lett a fekete szín. A magyarban az Apor Péternél előforduló nyuszt és a ‘feketés, rőt’ értelmű roh szó vonható ide.

A fekete szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a feketéhez kapcsolni. A színek között ezt tartották a legkevésbé előkelőnek. Prinsaultnál a gyász és gazdagság jelképe volt. Egyes misztikus filozófusoknál (Johannes Tauler, 1300 k. – 1361) a fekete szín az érzékeknek felel meg.[1] A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a mauro elnevezést használta a feketére.

A fekete a szimbolikában a halál, bánat és gonoszság színe. A népi képzet feketének tartja az ördögöt. Európában a fekete ruha, lobogó, fátyol, karszalag stb. a gyász jele.

A fekete előállítása

A feketéhez koromalapú festékeket használtak. Az árnyékolására aranyat vagy ezüstöt alkalmaztak. A legjobb fekete festékek a kanóc- és a lámpakormok voltak. Olyan kemencében készítették, melynek jól záródott az ajtaja felül pedig nagy négyszögű nyílással volt ellátva. Efölé kúpalakú zsákot akasztotttak valamilyen puha, de elég erős anyagból. A kemencében szénben, gyantában, kátrányban gazdag fát és más anyagokat, tüzeltek és hamvasztottak el. A levegő megvonásával sok füst és korom keletkezett, melyet a kosárról időnként le kellett rázni. Ezt aztán lenolajból főzött firnásszal keverték el. A másik a hollófekete vagy hollóezüst, mely grafitalapú krém volt. A szürkésen barnás árnyalatot tryginonnak nevezték. Már az ókori athéni festők, Polygnótosz és Mikón is készítette a szárított szőlőélesztő elégetésével, melyet aztán enyvvel kevertek.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 2

színek – Bíbor

színek – Bíbor

színek – Bíbor

coa illustration tincture purple 3 - 3

A bíbor ábrázolása a heraldikai vonalkázási rendszerben

A bíbor a kiegészítő színek közé tartozó heraldikai színezék. Skarlátvörös vagy vöröses-lila szín, melyet az ókortól különféle földközi-tengeri puhatestűekből nyertek (Murex brandaris, M. truncatus, Purpura zapillus és P. aperta).

„A későbbi korban a hat fő színhez járult még a bíborszín is, ami azonban paizs színéül szabályosan sohasem használtatik, hanem főleg palást, korona és süveg színezésére. Színjelzete a zölddel ellenkezőleg balról jobbra rézsútos vonalakból [áll]…” (Nagy Iván 1872-1875. 19-20.)

A lila színt (la: purpura) a Murex nemzetségbeli bíborcsigák testéből nyerték ki. Híres volt a föníciai Tyr városában előállított festék. A színe az előállítás módjától függően különféle árnyalatú lehetett, de vérvörösként írták le. Ez volt az ókorban egyedül ismert gyors festési módszer, melynél a tógát akárhányszor ki lehetett mosni anélkül, hogy a színe kifakult volna. Plinius leírása ellenére nem teljesen világos, hogyan készítették. Több bíborfajtát a császári családnak és a főhivatalnokoknak tartottak fenn. Amikor a 7. században Tyrt az arabok foglalták el, a gyártás Bizáncban folytatódott, ahonnan az uralkodói udvarokat és az egyházat festett selyem és gyapjúkelmékkel látták el. Konstantinápoly 1453-as eleste után ez megszűnt és 1456-ban a pápa elrendelte a helyettesítését a bíbortetűvel a bíborosok és érsekek ruházatának elkészítésénél. Úgy tűnik, hogy a bíbor jelentése ekkoriban változott kárminvörös árnyalatú színről vérvörös árnyalattá, míg a modern bíbor a vörös és a kék keveréke.

Bíbor a heraldikában

Ritka volt a középkori címertanban, de egyes korabeli heraldikai írók nem tettek különbséget a bíbor és a vörös között. Egyesek még azt is vitatták, hogy egyáltalán valódi színről van-e szó, noha már a 13. századi francia és angol címerkönyvekben is megjelent. Általában a koronák és sisakok béléseinél, címersátornál, illetve a címerpalástnál a használják. A német heraldikában a címersátor neve néha bíborbaldachin (de: Purpurbaldachin).

A címertanban a bíbor különféle árnyalatai használatosak. A 15. század elejéig a szürke és a barna közt elhelyezkedő szürkésbarna árnyalatként írták le. A későbbi heraldikusok úgy vélték, hogy ez az árnyalat az eredeti szín kifakulásának az eredménye a címeres leveleken, de különféle 15. századi traktátusok világossá teszik, hogy a bíbort a négy másik szín (vörös, kék, zöld, fekete) egyenlő arányú keverékének tartották. A 16. században az ókori kultúra terjedésével már a római bíborra gondoltak a szó említésekor. Virgil Solis heraldikai művének betűjelölési táblázatában (Wappenbüchlein, 1555. [51. l.]) a latin Purpureus német megfelelője még braun, azaz a barna. Charles Segoing félig vörösnek, félig kéknek nevezi, azaz átmenetnek a vörös és a kék között. (Armorial universel, contenant les armes des principales maisons, estatz et dignitez des plus considé. Paris, 1660. 2. l.)

A német heraldikában a Purpur kárminvörös árnyalat, a cseh heraldikában vöröses-lila, míg máshol inkább lilás színt értenek rajta. Ismert a püspöklila (la: purpura, en: Imperial Purple) címertani alkalmazása, sőt használatos az indigóba átmenő változata is. León címerének bíbor mezője (legalább 1245-től) inkább szürkés árnyalat. A nemheraldikus színek közé tartozó árnyalatok, mint a bíbor karmazsin, sötét bíbor (en: Murrey), bíborvörös (la: amaranth), karmazsinvörös, stb. a bíbor egy-egy változatának tekinthető.

A magyar heraldikában ritka a bíbor mező vagy címerábra. Hevenesi szerint bíbor volt az Apor család és Nagy Iván szerint a Csekonics család címerének mezője; bíbor mezű a Joseph család címerében az egyik levágott kar; a Török család sisakdíszén az egyik szarv bíborral és ezüsttel vágott és jobbról „ezüst-bíbor” színű a boosfalvi Horváth család sisaktakarója. Meskó József 1804-es bárói diplomája szerint a négyelt pajzs 2. és 3. mezője bíbor színű, de a gyakorlatban vöröset használtak.

A bíbor szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a bíborhoz kapcsolni. A színek között az egyik legelőkelőbb volt. Prinsaultnál a bőség, jólét, bölcsesség jelképe. A bíbort összetett színnek, nem alapszínnek (egyszerű színnek) nevezte, ami összhangban volt a bíbor középkori értelmezésével. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold az oiscyelnevezést használta a bíborra. A bíbort a régi heraldikában az ametiszttel is jelölték.

Előállítása

Az ókorban a tüskés bíborcsiga (Murex brandaris) mirigyének váladékából állították elő. A régi monda szerint a tengerparton egy kutya beleharapott egy csigába és a pofája piros lett. Egy föníciai pásztorlány, aki ezt látta egy darab szövetet is belemártott a festékbe és az is beszíneződött. Kr. e. 1100-ban a föníciai Tyros városában valóban virágzásnak indult a bíbor előállítása, melynek kereskedelméből nagy hasznot húztak. Az újabb leletek alapján azonban az előállítását már Kr. e. 1400-ban is ismerték a föníciai Sarepta városában.

Az idősebb Plinius szerint nagy fém- (valószínűleg ón-) kádakban tíz napig hevítették, és a kivonathoz sót adtak. A színárnyalatot vizelet hozzáadásával lehetett változtatni. Egyetlen gramm festékhez 12 ezer csigára volt szükség. Drágasága és színe miatt a méltóság és a tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a legelőkelőbb személyek és hivatalnokok kiváltsága volt a bíborszínű ruházat viselése. A császároknak, királyoknak, az egyházban a pápáknak (cappa, camaura, manlila), elsősorban azonban a bíborosoknak volt fenntartva.

A tudósok Plinius leírása alapján megpróbálták rekonstruálni az előállítását és úgy találták, hogy a folyamat akkor lesz sikeres, ha hamuzsírt (kálium-karbonát) adnak hozzá kb. 12-es pH értéken. (A legjobb eredményt nátrium-hidroxid hozzáadása és a 14-es pH-érték elérése adta, de erre az ókori kézművesek nem voltak képesek.)

Gyártását titokban tartották és a Római Birodalom bukása után ez feledésbe merült, majd a 15. században kezdték újra előállítani. Újra felfedezéséről William Cole 1685-ös cikkéből értesülünk, mely a Brit Királyi Társaság folyóiratában jelent meg. Cole egy olyan ír férfi után kutatott, aki állítólag finom skarlátszínű anyaggal festette a szöveteket. Leírta a munkafolyamatot is, mely szerint az elkészített oldatba mártották, majd a napon szárították meg. A fény hatására színük a sárgástól a sötétzöldig, zöldeskékig, kékig, vörösig és sötétvörösig változott.

A festék kémiai összetételét csak 1909-1912-ben sikerült megfejteni Paul Friedlander, német kémikusnak, aki megállapította, hogy a bíbor az indigó brómderivátuma. A lelőhely és a csigafajok szerint három fő bíborfajta létezett: vörös (afrikai mediterráneum), lila (Itália) és csaknem fekete (Atlanti-óceán). Ezenkívül hét árnyalata van: világos vörös, ametiszt, lila, skarlát, vérvörös, kékes és feketés, mely a legszebb volt, mert a napfény beesési szögétől függően a kéktől a lilán át a vörös árnyalatáig változott.

A szó etimológiája

A bíbor ősidőktől fogva létezett, de soha nem volt olyan gyakori heraldikai szín, mint a többi. A szó valószínűleg a latin purpura‘bíborcsiga, bíbor(szín), bíborszínű kelme’, görög πορφύρα (ugyanaz) szóból ered, ami az előállításának módjára utal.

Az 1260-70-es évekig a francia purpure eredeti neve bis, néha gris vagy brun, azaz egy szürkésbarna árnyalatú szín volt. A bis kifejezés akkor tűnt el, amikor a purpure jobban elterjedt és annak helyébe lépett. A középkori franciában a pourpre vagy porprekelmefajta volt, nem szín. A kelmét különféle színűre festették, és a heraldikán kívüli középkori források és irodalmi művek említik a „porpre vermeille” (vörösbíbor), „porpre noire” (sötét bíbor), „porpre verte” (bíbor zöld), „un vert mantel porprin” (zöld kármin palást), ” pourpre sanguine” (vérvörös karmazsin), „écarlate blanches” (fehér karmazsin) stb. kifejezéseket. Idővel a bis és a porpre szinonimák lettek és végül a porpre vagy purpure a bis helyébe lépett. A porpre bise és változatai előfordulnak különféle középkori irodalmi művekben is: Sándor-regény (Roman d’Alexandre), A rózsa regénye (Le roman de la rose) Chrétien de Troyes: Le Conte du Graal (Perceval), Tristan (Béroul), stb.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 4

színek – Evet

színek – Evet

színek – Evet

Az evet drága prémféleség, a szürke mókus (Sciurus vulgaris) bundájának régies neve. A középkorban az adófizetés részben evetbőrrel történt. A heraldikában borítás („szín„). A francia és egyes német heraldikusok ezt a szürke mókus bundájának háti és hasi oldalából vezetik le. A középkori vaskalapra emlékeztető kis kék és fehér mintákból állt, melyek egymás tükörképei.

A prém a régi heraldikusok kifejezése szerint amfibikus, azaz nem tekintetik színnek, ezért bármely színre vagy fémre lehet alkalmazni.

Általában vízszintes sorokba rendezik. A bit heraldikában a szokványos evet öt sorból áll. Az európai evet háromféle: 1. nagyevet (nagy evetbőr [Bárczay 59. l.], fr, en: beffroi, de: Großfeh, la: maximus petasus), mely kevesebb mint négy (néha három) sorból áll (2 sorból, en: gros-vair, grosvair) és ekkor a mintázatot négyszer nagyobbra kell rajzolni, mint a szokványosat, 2. a szokványos (en: vair) Európában gyakran hatoros, a brit heraldikában ötsoros és 3. a kisevet (it: minuto, de: Kleinfeh, Kleinspalt, en: menu-vair, menuvair, melyből az angol minever, miniver kifejezés [a szibériai szürke árnyalatú mókusprém neve] is származik), mely ötnél több sorból áll. Amennyiben az evet négynél több sorból áll, a francia heraldikában azt általában külön is megemlítik a címerleírásban, míg az angol heraldikában nagyjából csak egyféle evetméretet használnak és a címerfestőre bízzák, hogy hány sort alkalmaz.

Áldásy Antal szerint (1923. 12. l.) a szokványos evet hatsoros, a három sorból álló a „nagy evetbőr”. A magyar heraldikában az evet használata nagyon ritka, míg a francia és angol, valamint a német heraldikában a legkülönfélébb mintázatú és színezetű evetek fordulnak elő, melyeknek külön neveik vannak. Legősibb formájának a lekerekített végű oszlopevet-alakzat tűnik, mely már a preheraldikus korban is megjelenik az uralkodói ábrázolások köpenybélésein.

A francia, angol és egyes német heraldikusok az evetet prémnek tekintik és a szürke mókus bundájában látják címertani eredetét. Mások szerint ennek ellentmond, hogy az evetminták mindig csak heraldikai színként jelennek meg (noha a középkori öltözékben is kimutatható ez a mintázat – lásd alább). Mivel gyakran az egész pajzsot beborítja és a pajzsszélen csonka, egyes heraldikusok szerint eredetét nem lehet a valódi vaskalaptól (de: Eisenhut) levezetni, melyek sokkal alacsonyabbak is voltak, mint az evet heraldikai mintázata. Ez először a 15. században jelent meg a heraldikában (bár Gelre herold címerkönyve valószínűleg már tartalmazta), de ekkor csak nagyon ritkán fordult elő. Sacken az evetet sajátos mintázatnak tartja, mely a rutázáshozvagy a sakkozáshoz hasonlóan kelmedarabok kivágásával jöhetett létre, melyeket a pajzsra erősítettek. Az angol heraldikában (általában) mindenféle mintás pajzstagolást prémnek tekintenek (a rutázást és a sakkozást is).

A szóváti etimológiája

A ‘színnév’ → ‘anyagnév’ jenetésfejlődés lehetőségét az ófrancia vair ‘tarka <szövet, toll>’, francia vair ‘szürke mókusprém’ jelentésváltozás igazolja. (TESz III. 813.) A középangolban veir és vairé alakban fordult elő, ‘tarka, változatos prém’ jelentésben, mely a francia vair-re, ez a latin varius ‘tarka, változatos’ szóra megy vissza.

Névváltozatok

Evetbőr, szürke mókus prém (Pallas n. lex.: prém), vaskalap, burány (Nyáry Albert), gyűszü (Pallas n. lex.: prém), közönséges evetbõr (Bárczay 58.)
de: Eisenhütlein, Eisenhutfeh, Fellwerk, gemeines Feh, Fehfell, Hutfeh, fr: vair, cs: popeličina, sk: nórska veverica, en: vair, it: vaio, es: vero, nl: vair, la: petasites vellus, pelles ariae, pelles variae, pellitus petasus

Evet a viseletben

A mókus fontos szerepet töltött be a germán hiedelemvilágban. Donar isten a vörös mókust szembeötlő bundája miatt szentnek nyilvánította. A germánok és angolszászok a téli és nyári napfordulókon áldoztak neki. Egy magyarországi ásatáson a gyermeksírokban mókuscsontvázakat találtak.

A középkorban drága prémeket csak a nemeseknek volt joga viselni. A prém (de: Feh) olyan heraldikai gyűjtőnév, mely valószínűleg valódi szőrmékre megy vissza. A különféle variánsok alapja az evet lehetett. A heroldok ezen alapmintázatból hozták létre a különféle változatokat.

Egyes középkori ábrázolásokon az evet korábbi mintázata nem vaskalapszerű, hanem golyós (felhős) és cölöpös alakú. A középkorban a stilizált felhős mintázat megegyezett az evettel. Ezek részben már a heraldika kora előtt is kimutathatók az öltözetben. Az igazolt heraldikai ábrázolások a 13. században golyós mintázatúak, száz évvel később pedig már vaskalapszerűek. Ez lett a mai értelemben vett evet standard címertani mintázata.

A heraldikai evet mint mintás alakzat valószínűleg a valódi evetprémre megy vissza és hatással lehetett rá a szűcsök által kikészített hermelinbőr és heraldikai hermelinminta is, mely a fekete farokvégekkel sokkal esztétikusabb és jellegzetesebb, mint a tisztán fehér hermelinprém. Ezért lehet mintázatos a heraldikai evet is. Itt azonban nem az evetfarkakat mintázták az evetbőrrel, mert a mókusprém sokkal kisebb (és ezért értékesebb is lehetett), mint a hermelinbőr. (Egy palásthoz mintegy 110 mókusbundára volt szükség.) Ennélfogva a szürke mókus prémjénél a háti sötét és hasi világos részeket mintázták egymással szimmetrikusan. A korai evetprém oszlopszerű mintázatát az magyarázhatja, hogy az állat bőrének lenyúzása után a lábakon található rész kinyúlt a prémből. Mivel az evetbőr drága volt, ezeket nem vágták le, hanem beledolgozták az evetmintába. Az evetminta azonban nem pusztán oszlopszerű alakzat volt, hanem az oszlopnyúlvány a végein egy arra merőleges bőrdarabbal kapcsolódott a következő azonos színű oszlopnyúlványhoz. Ez is arra mutat, hogy a prém lábrészéből álló nyúlvány a láb alatti prémrésszel együtt alkotott egy bőrdarabot. Így egy prémből négy darabot készíthettek. Később ezen oszlopszerű mintázatből különféle stilizált heraldikai evetmintázatok alakultak ki, míg végül felvette mai vaskalapszerű alakját.

Evet a heraldikában

Az evet nemcsak a mezőben fordulhat elő, hanem, a címerábrák borítása is lehet. Ez főleg a francia heraldikában és az annak hatása alatt álló címerművészetekben fordul elő.

Forrás: Wikipédia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 5

színek – Hermelin

színek – Hermelin

színek – Hermelin

A hermelin drága prémféleség, a hermelin (Mustela erminea) téli bundája, fekete farokvéggel. A heraldikában borítás („szín„), mely fehér alapon stilizált farokvégekkel bevetett mezőből áll. Valószínűleg úgy lett heraldikai borítás, hogy valaki egy uralkodói köpeny bélését erősítette a pajzsára. A magyar és a közép-európai heraldikában szinte teljesen ismeretlen, főleg az idegen eredetű családok, valamint a bőrműves-céhek használják, a francia és elsősorban az angol (és a németalföldi) heraldikában viszont nagyon gyakori és különféle változatai alakultak ki. A hermelin a leggyakoribb az angol, a németalföldi és a nyugat-franciaországi heraldikában. Néha a hermelinfarkak számát is pontosan meg szokták határozni. Az angol udvarképes főnemességnéla hermelingalléron alkalmazott faroksorok száma a rangot jelzi.

A szó etimológiája

A magyar hermelin, régi magyar hermelina és a magyarországi latin hermellina a németből származik. Eredeti magyar neve hölgy lehetett. A hölgy jelentése összefügg a hermelinnel és a menyéttel. A Besztercei szójegyzékben (1395 k.) „hermelus: helg | hermelína: helg ber gerezna” alakban fordul elő.

A finnugor kori alapnyelvben nőstényt jelentett, különösen coboly, róka nőstényt. A ‘nő, nőstény’ és a ‘menyétféle állat’ jelentések összefüggése a magyaron kívül is elterjedt volt. A magyarban ide tartozik a meny, menyecske: menyét, népnyelvi szépasszony ‘menyétféle’. (Magyar tájszótár) Az olaszban a bellula, donnola, a fr. belette, es. comadreja, óangol fairy ‘menyét’ jelentése tulajdonképpen ‘nő, szépasszony, szépecske, asszonyka’. A hermelin heraldikai kialakulására tehát a menyét is hatással lehetett.

A nő és a menyét azonosítása az ókori görögöktől kezdve Európa-szerte elterjedt azon hiedelem nyomán, hogy a menyét bűvös hatalmú nővé, nimfává, tündérré változhat. A magyar ‘nő’ → ‘menyétféle’ jelentésfejlődés a finnugor adatok alapján nagyon régi időre nyúlhat vissza. Ehhez a hölgymenyét (Mustela erminea) állatnév előtagjának elvonása is hozzájárulhatott. A feledésbe merült hölgy szót a nyelvújítás hozta divatba.

Hermelin a viseletben

A hermelin egész Európában el volt terjedve. Latin nevét a pelles Armeniae-ből, azaz az örmény prémből vezették le. A legsűrűbb prémje a szibériai hermelinnek volt, de ezt nem használták a nyugat-európai viseletben, így a heraldikában sem.

A középkor legdrágább és legtöbbre tartott szőrméje volt. A középkorban drága prémeket csak a nemeseknek volt joga viselni. A prém (de: Feh) olyan heraldikai gyűjtőnév, mely valószínűleg valódi szőrmékre megy vissza. A különféle variánsok alapja az evet lehetett. A heroldok ezen alapmintázatból hozták létre a különféle változatokat.

Angliában a törvényszolgák báránybőrből készült kámzsát hordtak. A bíró szürke prémes kámzsát viselt, mely mindenféle fehér szőrméből készülhetett (de minuto vario – vö. evet), csak hermelinből nem. Ezt csak a peer és a király hordhatta.

Muszlim források szerint a honfoglalás előtt egyszer a magyarok menyasszonyukért hermelinprémmel fizettek, így jöhetett létre a kapcsolat a hölgy (akkori jelentése szerint: menyasszony) és a hermelin között. Ebből ered a hölgymenyét kifejezés. I. Endre és Salamon király idején gyakran előfordul a helmelina albimissia, a legfehérebb hölgy említése.

Hermelin a heraldikában

A hermelinfoltot (de: Hermelinschwanzen, Schwänzchen) általában (a modern heraldikában) három ponttal jelölik, melyből három vonal fut lefelé. A drága hermelinprém eredetileg magas rangot jelentett. A hermelinfolt felső része, a három pont megfelel az ősi három kör szimbólumnak, mely magas (vallási) rangot jelölt és a kereszténységbe a Szentháromság egyik jelképeként került át. A három aranypont a zálogosokat és a pénzkölcsönzőket is jelölte. Ennek fordított változata a heraldikában a gazdag Medici bankárcsalád címerében is megtalálható, ezért a pénzkölcsönzők és a zálogosok jelképe lett. Egyik változatában a pontokat szárak kötötték össze.

A hermelin általában csak akkor tekinthető borításnak (színnek), ha a mintázat sakkozásszerűen helyezkedik el, azaz egyenletesen, sorokba van elosztva és a pajzs szélein félbeszakad. A pajzson vagy címerábrán általában stilizált farokvégekkel ábrázolják. A hermelin nemcsak a mezőben fordulhat elő, hanem, a címerábrák borítása is lehet (itt nem követelmény a sorokba rendezettség, sem a minta félbeszakadása), sőt maga a hermelinfolt is lehet címerkép. A farokvégek azonban háromszög-, kereszt- vagy más alakban is el lehetnek rendezve.

A prém a régi heraldikusok kifejezése szerint amfibikus, azaz nem tekintetik színnek, ezért bármely színre vagy fémre lehet alkalmazni, anélkül, hogy vétene a színtörvény ellen.

Magyarországon a tímármesterek címerei gyakran alapultak céhük jelvényein, melyet gyakran pajzsformára kivágott prém (hermelin) alkotott. Szinte azonos címert viselt Márton István, szentgyörgyi tímár (1666), valamint Prinzler Márton (1603) és Bona Ferenc (1751) pozsonyi tímármester. Az utóbbi címerét két oroszlán tartotta, melyek a pajzs fölött kardot kereszteztek és ezek fölött galamb látható csőrében zöld ággal (a Szentlélek jelképével). Szőcs Dániel (1617) nagyszombati és Vogh Lőrinc (1601) pozsonyi bőrműves címerében az alsó mező hermelines, a felső kék mezőben ágat tartó galamb. A nagyszombati Kožesnik-Horčička Márton (1578) címerének közepén négyzetre vágott bundabőr van

 

Forrás: Wikipédia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 6