A vörös a színek közé tartozó heraldikai színezék. A címertanban szinte csak a cinóbervörös fordul elő. Az ennél halványabb vagy sötétebb árnyalatok külön nemheraldikus színekké váltak.

A lengyel heraldikában a vörös a legelterjedtebb pajzsszín. A 16. századra a nemesi címerek csaknem felének a mezője volt vörös Lengyelországban, benne egy vagy több ezüst címerábrával.

A szó etimológiája

A vörös szín a heraldikában valószínűleg valamilyen vörös prémre megy vissza. Erre utal a vörös francia (1165: gueules) és angol (gules) heraldikai elnevezése. Ez a régi francia goules vagy gueules ‘torok’ származéka. Ez valamilyen prémes állat torkára vonatkozik. (Innen ered az angol gullet.) A magyarban az Apor Péternél előforduló rókatorok vonható ide. A francia szó a gueule többes számának tűnik, mely a középkori latin gula ‘ragadozó állat szája’ származéka.

A 17. századtól kimutathatóan úgy vélték, hogy a szó a perzsa gul ‘rózsa’ származéka, mely a muzulmán Spanyolországon át vagy a keresztesekkel terjedt el Nyugat-Európában, de ez valószínűleg helytelen felfogás, noha más színek (kék – fr: azur, zöld – fr: sinople, en: vert) keleti eredete nyilvánvaló.

A korai időkben más szavakat is használtak a francia heraldikában a vörösre (rouge – rőt, vermeil – cinóbervörös, sinople – cinóber, ma zöld a fr. heraldikában). Az utóbbi a kisázsiai Sinope város nevéből származik, ahol az agyag vöröses okkerszínű volt. (A modern angolban ehhez hasonló a sienna szó használata.) A 14. század közepéig a francia heraldika a zöldet ugyanúgy vert-nek nevezte, mint azt máig az anglo-normann címerleírás is teszi. Ezt követően (legalább 1415-től) a sinople jelentése vörösről zöldre változott. Ennek oka nem ismert. A háttere talán az lehet, hogy megelőzzék a hasonló hangzású vert (zöld) és vair (evet) szavak összetévesztését. A 15. században sinopis, sinopsis értelme már ‘zöld’ volt, de a 13. század előtt sinopei vöröset jelentett (magyarul cinóber, ami szintén Sinopról kapta a nevét). Eközben a sinopsis változata, az irodalmi nyelvben használt sinople továbbra is vöröset jelentett, és a francia köznyelvben vert a zöld értelme.

A vörös szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a vöröshöz kapcsolni. A színek között ezt tartották a legtöbbre. Így lett Prinsaultnál a bátorság és harciasság jelképe. A Rákóczi család 1597-es címerbővítésében a hármas halmon látható kerék vörös mezeje a címerleírás szerint azt fejezi ki, hogy a megadományozott nem riad vissza a véráldozattól sem. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a coccin elnevezést használta a vörösre, ami skarlátvöröset jelent.

A másik elterjedt színárnyalat a korallvörös volt. A nemes korallból (corallum rubrum), régi magyar nevén kláris vagy kaláris, már a legrégibb időkben is ékszereket csiszoltak, különösen Keleten. Piros színének a néphit mindenhol jótékony hatást tulajdonított. A régi Rómában főleg a gyermekamultettekhez használták fel. A középkor végétől egyre népszerűbb lett. A 17-18. században nemcsak ékszert készíettek belőle, hanem ötvösmunkákba (kelyhek, asztaldíszek, kardok) is belefoglalták. A korallfaragó ipar Velencében lett naggyá.

Karbunkulus, az ókorban és a középkorban a vörös színű drágakövek neve (rubin, spinell, gránát, néha nemes opál). A néphit szerint a napnál is fényesebben képesek ragyogni.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A kék a színek közé tartozó heraldikai színezék. A heraldikában használt kék árnyalatok az azúrkék, középkék, kobaltkék és ultramarin, de a magyar heraldikában nagyon gyakori az égszínkék is, mely alapként jobban láthatóvá teszi a pajzson ábrázolt címerábrákat.

A szó etimológiája

A kék szín egyes nyugat-európai heraldikai rendszerekben használt neve (fr: azur, en: azure) a perzsa لاژورد lazhward származéka, mely a sötétkék kövek (lapis lazuli) lelőhelyének neve volt. A régi francia nyelvbe a 12. századba került, majd a heraldikában is megjelent ‘kék’ értelemben. Az 1066 utáni normann hódítás után a franciául beszélő nemesek is használták Angliában, az angolszász köznép pedig az eredeti nevet tartotta meg. Míg tehát a francia nyelvű heroldok a zászlókon a színt az azure, addig a köznép ugyanazt a blue szóval nevezte meg. A bolygószimbólumokkal történő színjelölésben a Jupiter felel meg neki.

A kék szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a kékhez kapcsolni. Prinsaultnál a szépség, nemesség, magasztosság jelképe volt. Alonso Lopez de Haro-nál (1622) az égboltot és a levegőt jelképezi. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a veneto elnevezést használta a kékre.

A kék változatai

A kéknek különféle sötét és világos árnyalatai használatosak a heraldikában a standard középkékhez képest. Ezek közül az égszínkékrendelkezik a legrégibb hagyományokkal. A vízkék (de: Wasserfarbe) az újkori heraldika világoskék színárnyalata volt, melynek külön vonalkázása is van, de használata fölösleges, mert a vizet mindig kékkel színezik és erre a célra jól alkalmazhatók a már használatban levő különféle kék színárnyalatok. A magyar címerekben és armálisokban a mező színe leggyakrabban kék, ezen belül égszínkék (coelestini), elvétve tengerkék (coerelui). Gerard Leigh, The Accedence of Armory (1562) című művének végén a fémek és színek között a kék (Azure, bright Blew, rövidítése B) mellett megkülönböztette a sötétkéket („somorúkék”, Blew, Sad Blew. röv.: BB), de ennek használatára nincs példa őt követően. Az angol heraldikában a második világháború után jelent meg az égszínkék (blue celeste) a légierő címereiben, míg a tengerészet címereit tengerészkékkel (navy blue) színezik.

A kék előállítás

A kékhez ultramarint (párizsi kéket) használtak, melyet a lazúrkő (lapis lazuli) nevű féldrágakő őrlésével állítottak elő. Ez nagyrészt alumínium- és nátrium-szilikátokat tartalmaz. A lapis lazulit már az ókortól sőt régebben is bányászták és exportálták Afganisztánból, Badakhshan tartományból, az Amu-Darja mellett. Ezért nevezték ultramarinnak, hiszen a Földközi-tengeren túlról származott. Az elkészítése rendkívül bonyolult és hosszadalmas volt, ami az árában is megnyilvánult.

Ezt a folyamatot Cennino Cennini (Il libro dell’arte, a 15. sz. eleje) írta le részletesen: „Először vedd a lapis lazurit. … Tördd össze egy letakart bronzmozsárban, hogy a pora ne szabaduljon ki, majd öntsd ki egy porfirkőre és törjed százazon. Majd vegyél egy fedett szitát, amilyet a materialisták használnak a gyógyszerek átszitálására. És szitáldd át ezt a zúzalékot és tördd össze újra szükség szerint. Emlékezz arra, hogy minél finomabbra töröd, annál finomabb lesz a kék szín.” Ezután az porrá tört követ olvasztott viasszal, gyantával és olajjal tésztaszerű anyaggá gyúrták, melyen Cennini szerint három napon és estén át kell dolgozni. A tésztához ezután hígított hamuzsír (kálium-karbonát) oldatot adtak, melyet vízben fahamu lúgozásával készítettek, és az egész anyagot újra addig dagasztották, amíg a lúg teljesen kék nem lett. Ilyen módon a kék részecskék néhány nap alatt az edény alján ülepedtek le, míg az anyag többségét alkotó színtelen kristályos anyag és a többi szennyeződés a tésztaszerű anyagban maradt, majd az üledéket porrá szárították.

A kékhez kobaltot, pontosabban kobaltsókat is használtak, mert a kobalt fémet 1735-ig nem ismerték. Továbbá a középkori és a reneszánsz festészetben azuritot is használtak, mely jóval olcsóbb volt, Európában bányászták és csak össze kellett törni és le kellett ülepíteni. Hidratáció által azonban zöldszínű malachittá válik és enyhén lúgos környezetben a nedvesség hatására hosszú távon rézoxiddá válik, ami fekete foltokban jelentkezik.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A zöld a színek közé tartozó heraldikai színezék. A heraldikában csak egyféle smaragdzöld vagy fűzöld szín használatos. Egyes világosabb vagy sötétebb árnyalatok nagyon ritka nemheraldikus színekké váltak, melyek közül néhány átmenetet képez a kék színbe.

Ritka volt a középkori heraldikában, mivel nem ütött el eléggé a környező táj színétől.

A szó etimológiája

A Besztercei szójegyzékben (1395 k.) „virideus: zold” alakban fordul elő. A magyarországi latin víridis jelentése ‘virágló, egészséges’ volt. Ez az eredete az angol heraldika, és a régi francia heraldikában használt vert ‘zöld’ szónak is. A francia heraldikában később az elnevezése sinople lett. Ez a kisázsiai Sinope város nevéből származik, ahol az agyag cinóbervörös volt. A 14. század végétől, de legalább 1415-től, azaz Prinsault idejétől a sinople jelentése vörösről zöldre változott. Ennek oka nem ismert. A háttere talán az lehet, hogy megelőzzék a hasonló hangzású vert (zöld) és vair (evet) szavak összetévesztését. Eközben a francia köznyelvben a zöld értelme továbbra is vert.

A zöld szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a zöldhöz kapcsolni. A színek között kezdetben ritka volt. Prinsaultnál a szeretet, becsület, udvariasság jelképe volt. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a prasino elnevezést használta a zöldre.

A zöld előállítása

A zöldet a heraldika korai századaiban rézrozsdával, majd a 19. században schweinfurti zölddel festették. Az árnyékolására poroszkéket, oroszzöldet, a világos helyek festésére krómsárgát használtak.

A zöldhöz használtak krómoxidot (angolul viridian, a latin viridis ‘zöld’ származéka), mely sötétzöld árnyalat és malachitot. Az első zöld pigmentek a zöld okkerek és a malachit volt Cu₂(CO₃)(OH)₂, mely kémiailag nagyon hasonlít az azurithoz. Ezt megőrölték és zöld színű festéket kaptak, ami nagyon érzékeny a savakra. Az ókortól kb. 1800-ig használták. Gyógyszerként is alkalmazták. A durvára őrölt malachit sötétzöld, a finomra őrölt világoszöld árnyalatot adott. Az ókori Egyiptomban tojásfehérjével, akácgyantával és fügetejjel keverdék és a vazsdnak nevezett gyógyszert kapták. Az ókortól készítettek mesterséges zöld festékeket is. A réztáblákat szőlőlével, vizelettel és ecettel locsolták. A rézkiválást lekaparták, megszárították és golyóvá gyúrták.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.