Budapest VI. kerület címere

Budapest VI. kerület címere

Budapest VI. kerület címere

Budapest VI. kerülete Budapest kerületei közül a második legkisebb területű. Hagyományos elnevezése, amelyet a kerületi önkormányzat is használ: Terézváros. A kerület egyike Budapest legforgalmasabb és legélettelibb részeinek, ahol az elegáns sugárutak, történelmi épületek és kulturális központok találkoznak a pezsgő városi élettel.

A kerület a 18. század végén kezdett fejlődni, nevét pedig Mária Teréziáról, a Habsburg uralkodóról kapta. A 19. században Pest dinamikus fejlődése tette igazán jelentőssé, amikor a sugárutak és a nagypolgári bérházak megépültek. Az Andrássy út és környéke a századfordulón a főváros legexkluzívabb lakó- és bevásárlónegyedei közé tartozott. A kerület fejlődése szorosan kapcsolódik Budapest történelmi központjának kialakulásához, és azóta is meghatározó szerepet játszik a város kulturális életében.

Itt található a Magyar Állami Operaház, a Zeneakadémia, illetve több színház is, mint például a Radnóti Színház. Az Andrássy út mentén luxusüzletek, nagykövetségek, kávézók és éttermek találhatók. Az Operaház környéke és az Oktogon a kerület legforgalmasabb részei közé tartoznak.

Terézváros gazdag építészeti kincsekkel rendelkezik, melyek közül az Andrássy út és környezete kiemelkedik. Az Andrássy úton a 19. századi eklektikus és neoreneszánsz stílusú paloták sorakoznak, melyek a mai napig megőrizték eredeti eleganciájukat.

Fekvése

A pesti oldal egyik kerülete. Északról Budapest XIII. kerülete, északkeletről a XIV. kerület, délkeletről a VII. kerület, végül nyugatról az V. kerület határolja.

Jelenleg a Dózsa György út, a MÁV váci vonalának felüljárója, a Városligeti fasor, a Lövölde tér, a Király utca, a Deák Ferenc tér, a Bajcsy-Zsilinszky út, a Nyugati tér, a Váci út, a Lehel és a Bulcsú utca valamint a MÁV terület által közbezárt területet nevezik Terézvárosnak.

Talaja: folyóhordalék (homok, kavics, agyag: a mai Nagykörút vonalában húzódó Duna holtágának és a Rákos-pataknak volt árterülete). Átlagos tengerszint feletti magassága 103-104 méter.

Megközelítése

Csak közúton közelíthető meg, Hencida vagy Biharkeresztes érintésével, a 4817-es úton. Közigazgatási határai között áthalad ugyan az M4-es autóút is, de annak nincs csomópontja a község területén, csak egy pihenőhelye van a falu északi határszéle közelében.

Vasútvonal nem érinti, a legközelebbi vasúti csatlakozási lehetőséget a Püspökladány–Biharkeresztes-vasútvonal Biharkeresztes vasútállomása kínálja, mintegy 6 kilométerre délre.

Városrészek

Jelentős különbségek vannak a kerület egyes részei (például az Andrássy úti villanegyed és a Nyugati pályaudvar környéke) között. A Nyugati pályaudvar − Nagykörút − Podmaniczky utca − Izabella utca vonalától nyugatra (a Belváros felé) eső terület a Belső-Terézváros, míg ettől keletre (a Városliget felé) a Külső-Terézváros, avagy Pacsirtamező található. Ingatlanhirdetésekben a sok nagykövetség miatt gyakran „Diplomatanegyedként” emlegetik a Szondi utca – Dózsa György út – Városligeti fasor – Bajza utca által közrefogott elegáns villanegyedet.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 1

Châtillon Anna magyar királyné címere

Châtillon Anna magyar királyné címere

Châtillon Anna magyar királyné címere

Châtillon Anna vagy Antiókhiai Anna, eredeti nevén Ágnes (Agnès de Châtillon), (Antiókhia, 1153Székesfehérvár, 1184) antiókhiai hercegnő, III. Béla király első felesége, Magyarország királynéja 1172 és 1184 között. A Bizáncban élő Béla herceg I. Manuél császártól kapta Ágnes hercegnő kezét 1169-ben. Az 1172-ben trónra kerülő tehetséges III. Bélának Ágnes, aki Magyarországon az Anna nevet kapta, méltó és befolyásos házastársa volt a fennmaradt történelmi források tanúsága szerint.

Châtillon Anna az egyetlen királyné, akinek földi maradványait érintetlenül találták a székesfehérvári koronázóbazilika területén. A királyné mellé temették Nagy Béla királyt is, aki 1196-ban halt meg. A sírt 1848-ban fedezték föl kútásás közben.

Élete

Antiókhiában és Bizáncban

Châtillon Anna királyné 1153-ban született a közel-keleti Antiókhiában Châtillon Rajnald fejedelem és Antiókhiai Konstancia fejedelemnő gyermekeként. A keresztségben valószínűleg az Ágnes nevet kapta. Apja kalandjairól és kegyetlenségéről híres kereszteshadvezér volt, aki 1161-ben egy fosztogató hadjárat során arab fogságába került, és csak 1176-ban szabadult, majd 1187-ben a hattíni csatavesztés után Szaladin, a keresztesekkel leszámoló egyiptomi szultán keze által halt meg. Anyja jóval korábban, 1163-ban hunyt el.

A fiatal hercegnő 1170 körül Bizáncba került, ahol anyai féltestvére, I. Manuél császárfelesége, Mária császárné maga mellé vette. Ott a császár feleségül adta az 1163 óta Bizáncban élő magyar herceghez, Bélához, aki korábban a birodalom trónjának várományosaként eljegyezte a császár lányát, de miután a császárnak fia született, fölbontotta Béla jegyességét és megfosztotta deszpotészi tisztségétől. A frigyre egyes források szerint 1169 szeptemberében, más források alapján 1171 márciusában került sor. A császári udvarban vette fel az Anna nevet, melyet királynéként Magyarországon is megtartott, valószínűleg azért, mert az Ágnes név ritka volt akkoriban. A magyar dokumentumok is Anna néven emlegetik. Az esküvő után a pár elzarándokolt a Szentföldre, ahol gazdag adományokat adtak át a johannitáknak.

Magyarországon

Miután Béla herceg bátyja, III. István 1172. március 4-én utód nélkül halt meg, a korona Béla fejére került. Koronázásukra 1173. január 13-án került sor Székesfehérvárott.

Châtillon Anna nevéhez köthető egyes francia királyi hagyományok magyarországi meghonosítása, ez családja frank származásának tudható be. III. Béla a királyné hatására vált a burgundiai ciszterci rend fő támogatójává: ekkor alakultak jelentős ciszterci apátságok a Pilisben, Pásztón, Zircen és Szentgotthárdon. A rend kiválasztása valószínűleg összefüggött azzal, hogy Anna egy Pontigny-i család leszármazottja volt. Azon a környéken a ciszterci rendnek három kolostora is működött, tehát a család szoros kapcsolatban állhatott a ciszterciekkel.

1184-ben, 31 évesen halt meg Székesfehérvárott. A királyi bazilikában temették el.

Gyermekei

Hét gyermeke született Béla királytól:

Sírja

Anna királynét a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el, majd 1196-ban mellé temették Béla királyt is. Az 1848 decemberében Érdy János régész által a bazilika romterületén feltárt sírt akkor elhelyezkedése alapján III. Bélának és Anna királynénak tulajdonították.

A királyi pár földi maradványait megtalálásuk után a Nemzeti Múzeumba vitték, majd 1898-ban a budai Mátyás-templomban temették újra. A díszes sírt Ferenc József király saját pénzén készíttette. A királyi pár budapesti újratemetése egyesek szerint a maradványok megszentségtelenítése, ugyanis végakaratuk szerint Székesfehérvárott kellene nyugodniuk. Az eredeti sírmellékletek ma is a Nemzeti Múzeumban láthatók, a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban csak a másolatok tekinthetők meg állandó jelleggel. A kincsek 169 év után először a Királyi Napok 2017-es rendezvénysorozata alkalmából tértek vissza Székesfehérvárra egy időszakos kiállítás keretében. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere a 2017-es Királyi Napok alkalmával (melynek középpontjában III. Béla és kora áll) jelezte, hogy a városvezetés nemcsak a sírmellékleteket, hanem a földi maradványokat is szeretné véglegesen visszajuttatni Székesfehérvárra, amennyiben ez lehetséges. Az eredeti, piszkei vörösmárványból készült szarkofágok maradtak csupán a volt fővárosban: a Szent István-székesegyház altemplomában láthatók. A márványkoporsók különlegessége, hogy a király és a királyné testlenyomata ma is jól kivehető a fenéklapokon.

Egyes feltételezések szerint azonban a sírban nem III. Béla és Anna királyné, hanem Könyves Kálmán és első felesége, Felícianyugszik. A feltételezés alapjául többek között az szolgál, hogy a királyi párral eltemetett sírmellékletek a 11. század végéről származhatnak, valamint a király kezébe helyezett körmeneti feszület egyesek szerint arra utal, hogy a sírban eltemetett férfi főpap lehetett. Márpedig a magyar uralkodók közül Kálmán volt az egyetlen, aki trónra lépése előtt felszentelt püspök volt, bár ez nem bizonyít semmit, hiszen a trónra már királyként ült és nem papként, emellett pedig 21 éves uralkodásának végére aligha tartották számon őt püspökként.

2022-ben a székesfehérvári osszáriumban talált, összekeveredett csontmaradványok között a Szegedi Tudományegyetem kutatói archeogenetikai módszerekkel, a korábban megtalált III. Béla király DNS-mintája segítségével azonosították Antiochiai Anna maradványait is.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 2

Csobaj címere

Csobaj címere

Csobaj címere

Csobaj mezőgazdasági jellegű kistelepülés Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye Tokaji járásában.

Fekvése

Miskolctól körülbelül 50 kilométerre keletre, Tokajtól 15 kilométerre délre fekszik a Tiszamellett. A környező települések közül Taktabáj és Tiszatardos 3-3, Prügy 9 kilométerre található.

Története

Az 1981. évi ásatások során feltárt kelta eredetű sírokban talált temetkezési tárgyak, melyek a miskolci Herman Ottó Múzeumban találhatók, azt bizonyítják, hogy Csobaj község eredete az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza.

A település az ország második legnagyobb folyója, a Tisza jobb partján fekszik, a folyó mindig is fontos meghatározója volt a völgyében letelepedett népek életének. A folyó mindenekelőtt a melléje letelepedett vízigénylők miatt volt fontos.

A Tisza kedvező hatása mellett számos kár forrása volt. Az árvizek idején a korlátozó töltések nélkül jelentős veszélyt jelentett a földterületek hasznosítására, az itt lakók életére.

Csobaj 1252 előtti időkben az Aba nemzetség tulajdona volt, Szent István király egyházában. 1252-ben a levéltári adatok szerint Löki Eél fiai veszik meg Csobajt.

1446-ban Perkedi Bálint Szabolcs vármegye alispánja volt itt birtokos.

1449-ben a Várady és Dobó család tulajdona.

Az 1800-as évekig számtalan birtokost jegyeztek fel Csobajon és a Taktaközben. A falu sűrűn cserélt gazdát, a nagybirtokosok között, így Patay Gyuláné, gróf Tisza Istvánné, Balogh, Baranyai Dezseffy, Dégenfeld, Radvánszki családok között.

Tatár-török-labanc dúlásról említésre vonatkozó adat nincs.

Csobaj községet mindig magyarok lakták. A jobbágyfelszabadítás előtt néhány kisnemes élt a faluban. A lakosság zömét, jobbágyok, zsellérek és cselédek tették ki.

Nem kímélték a falut a természeti katasztrófák sem, árvizek, tűzvészek, járványok 1834. október 10-én földrengés is sújtotta a falut. Az éhínség is sűrűn felütötte a fejét.

1928-ban itt járt Móricz Zsigmond. A hagyomány szerint innen ered „Forró mezők” című regényének ötlete.

Az 1948 után letűnt jogi és társadalmi különbségek hatására egységes parasztréteggé alakult a cselédek, zsellérek, kisnemesek rétege. A szovjet megszállás előtt két nagy földbirtokosé volt a község földterületének több mint 2/3-a, ebből eredően a község lakosságának ~ 70%-a föld nélküli volt. Az 1945-ös évben Csobajon közel 200 lakóház állt, ezt követő években 1945 után 180 lakóház épült.

Az 1950-es megyerendezésig Szabolcs vármegye Dadai alsó járásához tartozott.

A termelőszövetkezet megalakulása 1945 majd 1957-ben sem hozott változást, mert az 1960-as évektől fokozottan éreztette hatását – a földterületek elvizesedésével – a Tiszalöki Vízierőmű. Az 1990-es évek elején a TSZ teljesen csődbe jutott 40 milliós veszteséggel felszámolták. A falu lakossága ellehetetlenült, tanácstalanná, kiszolgáltatottá, munkanélkülivé vált. Napjainkban az új vezetésnek és belpolitikai helyzetnek köszönhetően ha lassacskán is, de fejlődő pályára állt a falu.

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 3

III. Endre magyar király címere

III. Endre magyar király címere

III. Endre magyar király címere

III. Endre címerének újra rajzolása, a pecsétje alapján.

III. (Velencei) András (más alakváltozatban: Endre) – (Velence, 1265Buda, 1301. január 14.) Magyarország királya 1290 és 1301 között. Apja István herceg, II. András királyutószülött fia, anyja Morosini Tomasina, egy velencei előkelő család leánya. III. András halálakor Ákos nembéli István nádor az „Árpád-ház utolsó aranyágacskája”-ként búcsúztatta. Ezért gyakran nevezik az utolsó aranyágacskának, miután ő volt az utolsó Árpád-házikirály. Származása okán hívják még Velencei Endrének is.III. András származása és magyar trónra kerülése

III. András származása és magyar trónra kerülése

I. András magyar királynak halála után utolsó feleségétől, Estei Beatrixtól született egy fia, akit Istvánnak kereszteltek és később – mivel apja halála után született – Utószülött Istvánnak is neveztek. II. Andrásnak ez a harmadik felesége a személyét körülvevő ellenséges légkör miatt kénytelen volt Itáliába menekülni és gyermekét menekülés közben német földön szülte meg. A magyar udvari szóbeszéd szerint a gyermek nem az idős II. Andrástól származott, hanem az egyik főúrtól Apodfia Dénestől, aki a királynéval tiltott viszonyt folytatott. IV. Béla nem ismerte el testvérének Istvánt, és Magyarországon az a hiedelem tartotta magát, hogy István nem „igazi” Árpád-házi herceg.

Beatrix 1254-ben meghalt. Árván felnőtt fia kalandos életút során végül az előkelő velencei Morosini családba nősült és 1265-ben született fiát Andrásnak keresztelték. A választott név is mutatja, hogy bár Magyarországon kétségbe vonták István „szent királyok nemzetségéből” való származását, Utószülött István azonban számon tartotta azt. Ezt az is mutatja, hogy 1271-ben végrendeletében fiára hagyta a Szlavónia hercege címet, melyet ő is viselt és jogcímül szolgálhatott egy magyarországi országrész birtoklására, illetve adott esetben a magyar trón öröklésére. A gazdag Morosini családban úgy is nevelték Andrást, mint királyi herceget, aki egyszer majd elnyeri a magyar koronát.

Az, hogy András neve a magyar trón betöltésében reálisan szóba kerülhetett, nem hercegi neveltetésének, hanem a közben Magyarországon történt eseményeknek tulajdonítható. Az országban kialakult anarchia eredményeként a hatalomból éppen kiszorult tartományurak többször kísérleteztek – IV. László ellenében – ellenkirály állításával, és mikor IV. László András nevű öccse 1278-ban meghalt, a figyelem a Velencében élő András felé fordult. E figyelem is mutatja, hogy bár Magyarországon az Árpádok hatalma megrendült, mégsem kérdőjelezte meg senki, hogy a királynak ebből a családból kell kikerülnie. András IV. László uralkodása alatt kétszer is járt az országban, de mindkétszer távozni kényszerült. Második ittlétekor, 1290 nyarán Hahót nemzetségbeli Arnold comes zalai várúr kiszolgáltatta az ifjú herceget Habsburg Albert osztrák hercegnek, így Kun László halálakor Bécsben volt házi őrizetben. A magyar politikai élet szinte összes szereplője meglepően gyorsan elnyomta származásával kapcsolatos kételyeit és egységesen kiállt András herceg királysága mellett. Az egység azonban eltérő indítékokat takart: a főurak folytatni kívánt politikai játszmáik eszközét látták a jövendő királyban, míg az egyház és a nemesség a feudális állam regenerálását és valós, vagy vélt jogaik érvényesítését várták az új uralkodótól.

Lodomér érsek két szerzetes megbízottja álruhában szöktette Andrást Bécsből Magyarországra és 1290. július 23-án Székesfehérvárott megtörtént a koronázás. A magyar szokásjognak megfelelő koronázási szertartás egy új mozzanattal bővült: az uralkodónak esküt kellett tennie egy felolvasott koronázási hitlevélre, melynek főbb pontjai szerint az egyház hű fia lesz, üldözi az ország rablóit és gyújtogatóit, gyarapítja Magyarországot és visszafoglalja elfoglalt részeit.

III. András uralkodása

A magyar királyi hatalom 1290 körül

III. András trónra lépésekor már súlyosan előrehaladott állapotban volt az a folyamat, amelynek eredményeként az ország jelentős részei valójában nem a király, hanem az adott területen birtokokat felhalmozó főúr hatalma alatt állottak. Ezek a főurak – a későbbi tartományurak, kiskirályok vagy oligarchák – valójában már királyként viselkedtek saját területükön: háborúkat viseltek egymás – és sokszor a király – ellen, saját katonai erővel rendelkeztek és többen önálló külpolitikát is folytattak. Jellemző a viszonyokra, hogy míg IV. Béla halálakor a várak több mint harmada volt királyi kézen, addig 1290 körül alig több mint ötöde, és a négy legerősebb tartományúri család együttesen több várat birtokolt, mint a király. András külföldről sem remélhetett segítséget, bár a koronázása körüli időszakban házasságra lépett Fenenna lengyel hercegnővel, apósa maga is száműzetésben élt, így számottevő fegyveres erővel nem rendelkezett. Ilyen körülmények között különösen szüksége volt III. Andrásnak a klérus és a nemesség támogatására.

Jelentősen erősítette a király pozícióit, hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté, a Kőszegi családot pedig egy ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát. András magyar királlyá koronázását még az egyházi vezetés és néhány tartományúr összefogásának köszönhette, a koronázás után azonban egy másfajta szövetség kezdett kialakulni, az egyház, a nemesség, és a király között. A politikai jelentőségét növelni kívánó nemesség számára különösen kedvező volt az itáliai korai rendi állammodellt ismerő király.

Az óbudai program

A törekvések megfogalmazása az 1290. szeptember elején Óbudán tartott országgyűlésen történt, melyet egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettőspecséttel ellátott dekrétum kiadása követett. Ezt a dekrétumot szokás III. András első törvénykönyveként említeni.

A cikkelyek tartalma egyértelműen mutatja, hogy a gyűlés hangadói a klérus és a nemesség voltak. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt és számos cikkely hívatott megerősíteni az egyház és a nemesség jogait. A dekrétum eltiltotta a királyt örökös ispánságok és teljes megyék adományozásától, intézkedett a IV. László uralkodása alatt jogtalanul szedett vámok eltörléséről és elrendelte a IV. László idején tett birtokadományok felülvizsgálatát.

A birtokadományok felülvizsgálatát egy – a két érsekből, a püspökökből és az országgyűlés által delegált nemesi tanácsosokból álló – testület végezte volna el. A nemességben mindemellett már ekkor felmerült az országtanács ellenőrzésének gondolata, mert megígértette a királlyal, hogy országos hatáskörű vezetőt – nádort, tárnokmestert, alkancellárt és országbírót – csak a nemesség tanácsa alapján nevez ki.

Az országgyűlésen tehát egy európai mércével mérve is korainak tekinthető rendi állam körvonalazódott, a program és a realitások között azonban – mint röviddel a gyűlés után nyilvánvalóvá vált – nagy volt a feszültség. Az országtanácsot ugyanaz a főúri csoport tartotta a kezében amely IV. László utolsó éveiben alakult ki és András királyságát is egyáltalán lehetővé tette. Így röviddel a gyűlés után a király már kénytelen volt a határozatokkal ellentétben cselekedni, örökös ispánságot és országos méltóságot adományozott azoknak, akik tevékenysége ellen az óbudai programpontok irányultak.

A király felismerte a helyzetének ellentmondásos voltát és próbálta politikai bázisát szélesíteni: 1291. február 22-én a gyulafehérvárigyűlésen újra kiadta az óbudai végzéseket, azzal a kiegészítéssel, hogy a birtokos és „nemesi módra viselkedő” erdélyi szász vezető réteget – a gerébeket – a nemességgel azonos szintre emelte. A fennmaradt oklevelek – például a Torda és Pozsony, illetve a regensburgi kereskedők számára 1291-ben kiadott kiváltságlevél – alapján ismert, hogy András felismerte a városok és a kereskedelem jelentőségét is. A kísérlet a rendi erők bevonására a politikai életbe még a korábbi folyamatok továbbélésének is tekinthető, azonban a kereskedelem és városiasodás fejlesztése már mindenképpen a Velencében nevelkedett király önálló kezdeményezése volt. Kedvező előjelekkel indult tehát III. András uralkodása, azonban kellő erő hiányában nem tudott új irányt szabni az eseményeknek. A koronázást követő konszolidáció 1292 táján megtört. Mint az azt megelőző néhány évtizedben már többször előfordult, a bizonytalan külpolitikai helyzet hatott vissza a belviszonyokra és okozott változást.

Külpolitikai nehézségek

A III. András uralkodásához fűzött reményeket kezdettől beárnyékolta az uralkodó ingatag külpolitikai helyzete. Míg az országon belül elismerték uralmát, addig külföldön IV. László halála után szinte egyszerre mozdult meg minden olyan hatalom, amelynek érdekében állt az Árpád-ház kihaltnak nyilvánítása. IV. Miklós pápa a magyar trón betöltésének jogát a Szentszéknek igényelte, azzal az indoklással, hogy Szent István a korona elfogadásával elismerte a pápai hűbért. A nápolyi Anjouk sem ismerték el András királyságát és leányági örökösödés címén maguknak követelték a magyar koronát. Kun László halála után Habsburg Rudolf német király Magyarországot megürült hűbérnek nyilvánította és 1290. augusztus 30-án kelt oklevelében fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált.

A három ponton is fellépő külső fenyegetések közül a Habsburgoké volt a legközvetlenebb. A Lodomér érsek vezette magyar klérus óvatosan, de visszautasította a pápa elméletét, az Anjouknak – elsősorban a távolság miatt – idő kellett, hogy igényük gyakorlati érvényesítését megszervezzék, András azonban már egyébként is kötelezettséget vállalt a nyugati országrészek visszaszerzésére, így a magyar osztrák ellentét 1291 közepén fegyveres konfliktusba ment át.

A magyar–osztrák háború és a hainburgi béke

A – bizonyosan túlzó – krónikák szerint a mintegy nyolcvanezer fős magyar sereg július 18-án lépte át az osztrák határt és – a nyugat felé indított hadjáratok hagyományait követve – különféle irányokba előretörve pusztította az osztrák területeket. Nagyobb csatára nem került sor, két kisebb erőkkel vívott ütközet – Nagyszombat és Bécs mellett – magyar győzelemmel végződött.

Eközben Albert apja, Habsburg Rudolf 1291. július 15-én meghalt és a választófejedelmek – tartva a Habsburgok megnövekedett hatalmától – nem Albertet szándékozták német királlyá választani. Így egyik félnek sem állt érdekében a háború folytatása és 1291. augusztus 26-án Hainburgbanmegegyezés jött létre a béke feltételeiről, melyre augusztus 28-án a két uralkodó letette az esküt. A béke értelmében Albert kötelezte magát az elfoglalt magyar várak és területek visszaadására, III. András viszont beleegyezett, hogy a visszaadott várak többségét Ausztria biztonsága érdekében leromboltatja. A hainburgi béke voltaképpen külpolitikai siker volt, ez a siker azonban a belpolitikában a visszájára fordult. A Kőszegiek visszakapták elvesztett váraikat, azonban tartományúri hatalmuk megtartása érdekében nem szándékoztak lerombolni azokat.

A konszolidáció bukása

1292 elejére az Anjou-udvar megtalálta a magyar tartományurak megnyerésének és így a magyar trón megszerzésének hatékony eszközét. Január 6-án ünnepélyes külsőségek között Mária királyné Magyarországot fiára Martell Károly salernói hercegre ruházta, aki felvette a „Magyarország királya” címet és az Andrástól elpártolni hajlandó magyar főurak számára hűbérbirtokokat kezdett adományozni.

A magyar birtokjog nem ismerte a nagyhűbéresi státuszt, de az Anjouk jól megértették, hogy voltaképpen ez a státusz az, amelynek elérését egy tartományúr reális célként kitűzhetett maga elé, mert ezzel gyakorlatilag legitimálhatta hatalmát. Így kapta hűbéradományként az Anjouktól többek között Kőszegi Iván Vas és Sopron megyét, Subić Pál Horvátországot és IV. István Dragutin, Árpád-házi Katalin férje a szlavón hercegséget. Az Anjouk valójában nem voltak birtokában az adományozott területeknek, de az adomány ténye már elégnek bizonyult ahhoz, hogy az adományozottak szembeforduljanak III. Andrással. Elsőként a királyt a magyar trónhoz juttató Kőszegiek lázadtak fel, akik az átpártolással váraik leromboltatását is el akarták kerülni. Az események ettől kezdve a IV. László idejéből ismert módon folytak. A Kőszegiek ellen haddal induló uralkodó kellő erő hiányában nem mert megütközni Kőszegi Ivánnal, majd a békekötés után visszafelé vonuló királyon rajtaütöttek a lázadók és kíséretével együtt foglyul ejtették. Az ország koronás uralkodója ismét fogoly lett, a belviszonyok ismét visszazuhantak az anarchia állapotába. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a feudális állam előző két évtizedben tapasztalt működési zavarai IV. László botrányai nélkül is folytatódnak. Bár András rövid időn belül kiszabadult, a merényletet nem követte bosszú és Kőszegi Iván ispáni méltóságait is megtarthatta.

A következő öt év a királyi hatalom ismétlődő próbálkozásaival telt el. András visszakényszerült a régi módszerekhez: megpróbálta királyhűséget mutató bárókkal körülvenni magát, de az ismételten megújuló lázadásokkal szemben – bár részleges sikereket elért – mindig kompromisszumokra kényszerült. Ebben az időszakban kezdtek körvonalazódni a 14. század elejére kialakuló tartományok. Elsősorban a Kőszegiek és Csák Máté tartományúri hatalma keresztezte a központi hatalom törekvéseit.

A helyzeten az sem segített, hogy a lázadásokat Nápolyból támogató Anjouk tevékenysége rövid időre szünetelt, mert Martell Károly 1295-ben meghalt. Gyökeres változás történt a magyar osztrák kapcsolatokban is: Az 1292-ben német királlyá választott Nassaui Adolf ellen készülő Habsburg Albertnek támogatókra volt szüksége és Endrének is előnytelen volt a Kőszegiek szomszédságában lévő ellenséges hercegség, így a kölcsönös érdek létrehozta a még osztrák és stájer herceg Albert és a magyar király szövetségét. A szövetség megpecsételéseként 1297-ben feleségül vette Albert leányát, Ágnest (András első felesége, Fennena 1295-ben meghalt). Albert támogatást adott Endrének a Kőszegiek elleni harcokban, cserében Albertet magyar csapatok segítették az 1298. július 2-aigöllheimi csatában, ahol Nassaui Adolf elesett, és a győzelem Albertet a német királyi trónhoz segítette. Mindez azonban a belpolitikában semmilyen változást nem okozott.

Komoly veszteséget jelentett András számára Lodomér esztergomi érsek 1298 januárjában bekövetkezett halála, mert az új érsek, Bicskei Gergely nyíltan a pápa és a nápolyi Anjouk mellé állt.

A pesti országos gyűlés

Mint már IV. László uralkodásakor is előfordult, az eseményeket nem a király fellépése mozdította ki a holtpontról, hanem a klérus és a nemesség kezdeményezése.

1298. augusztus 5-én a Bolognában tanult jogtudós János kalocsai érsek vezetésével létrejött országos gyűlés a pesti domonkosok kolostorában ült össze és fő célja az volt, hogy cselekvő királyi hatalmat állítson az anarchiával szemben. A gyűlést ismét pontokba szedett dekrétum kiadása követte, melyet III. András második törvénykönyvének is szoktak nevezni.

A gyűlésen – melyen sem Bicskei Gergely esztergomi érsek, sem a bárók nem jelentek meg – megállapították, hogy az 1290-es határozatokból szinte semmi nem valósult meg, mégpedig azért mert „a király úr” „lagymatagsága” folytán nem volt képes azoknak érvényt szerezni. A kialakult állapotokat, a király tekintélyvesztését hűen tükrözi a dekrétum első cikkelye:

1. A király iránti tiszteletről
Hogy András urat, aki királyi nemzetségből származik, úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát. (Szilágyi Loránd fordítása)

A gyűlés jelentős jogászi reformmunkálatokat végzett. Jogilag megfogalmazták, hogy mit is kell érteni hatalmaskodáson és jogi úton hogyan kell fellépni ellene. A gyűlés egyúttal kötelezte a királyt a megajánlott reformok végrehajtására. A végzeményeket egyébként is – csaknem kiforrottan – áthatotta a rendiség szemlélete, így gyakorlatilag az Anjou-kori fejlemények előzményének tekinthető. A királynak azonban, ahhoz, hogy szakítson „lagymatagságával” és a rendi reformjavaslatokat átvigye a gyakorlatba, katonai erőre lett volna szüksége és a gyűlés éppen ennek megszerzésére nem tett javaslatot.

A központi hatalom stabilizálása

III. András ezért a gyűlés után szokatlan és a végzeményekkel némileg ellentétes lépésre szánta el magát: öt bárójával – Ákos István országbíróval, Balassa Demeter zólyomi és pozsonyi ispánnal, Rátót Domokos tárnokmesterrel és az egyúttal nádorrá kinevezett Aba Amadéval – szabályos magánjogi szerződést kötött. E szerződések gyakorlatilag semmiben nem különböztek a nyugati hűbérszerződésektől. A kiszemelt bárók maguk is kisebb tartományúri hatalommal rendelkeztek, és a szerződés segítségével szembefordíthatóak voltak a két legnagyobb tartományi hatalommal, Csák Mátéval és a Kőszegiekkel. A király a rendi reformjavaslatok végrehajtásához szükséges erőt úgy biztosította, hogy megkezdte a nagyhűbéres rendszer kiépítését, tehát a magyar történelemben – más országoktól eltérően – a rendi és a hűbéri törekvések egyszerre jelentkeztek a 13. század végén.

Az új alapokon stabilizált központi hatalomnak végül sikerült behódolásra kényszeríteni fő ellenfeleit. 1299 első felében Kőszegi Miklós és Kőszegi Henrik, majd 1300-ban Kőszegi Iván és Csák Máté is hűségét nyilvánította III. András iránt. A királyhűségre térések nyilvánvalóan nem voltak őszinték, azonban mutatják az erőviszonyok megváltozását és az 1298-ban bevezetett reformok életképességét. A Kőszegi családot ráadásul ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát.

III. András halála

1299-re ismét megélénkültek az Anjou diplomácia magyar trón irányába tett erőfeszítései, az új királyjelölt Martell Károly fia, Caroberto (a későbbi Károly Róbert) lett. A tengermelléki Šubićokat sikerült is megnyerni, így II. Károly nápolyi király 1300 augusztusában Magyarországra küldte unokáját. Petrus de Bonzano (1300. szeptember 18.), a király római követe szerint András „értesült ugyan Károly unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Feltehetően bízott saját növekvő erejében és az időközben német királlyá választott Albert támogatásában. Ugyancsak Bonazano Rómából azt jelentette királyának, hogy „Károly király unokáját a pápa úrnak és bíboros barátainak tanácsa és akarata ellenére küldötte oda, és hogy a pápa úr [nem ad neki] semmiféle segítséget, s az egész udvar oktalanságnak tartja, hogy a mondott király oda küldte őt”.[2] — és valóban: András uralkodása alatt az ifjú Carobertónak nem volt érdemi befolyása a magyar politikára. III. András azonban 1301. január 14-én váratlanul elhunyt. A rövidesen elterjedő hír szerint megmérgezték, de valószínűbb, hogy valamilyen gyorsan ölő betegség okozta halálát. Lehetséges, hogy anyja, Tomasina alig egy hónappal előbb bekövetkező halála törte meg a királyt. Szilágyi Sándor szerint: „1301. január 13-án még adományoz a margitszigeti apácáknak; egy nappal később elhunyt. Halálát méregnek tulajdonították, épp úgy mint anyjáét, ki néhány hónappal előtte halt meg.”

Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt. Halálát mint Rachelét siratván meg, az ország népei azon gondolkodtak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent király véréből származó új uralkodót.
András halála nagy csapást jelentett az országnak. A létrejött hatalmi űr az országot történelmének egyik legsúlyosabb válságába sodorta.

Az Árpád-ház kihalása

III. András Árpád-házi származása a mai napig kétségeket ébreszt és feltehetően nem is fognak előkerülni olyan bizonyítékok, amelyek e kétségeket eloszlathatnák. Lehetséges, hogy 1290. július 10-én Körösszeg mellett nem csak a keleti nomád fejedelmet imitáló IV. László élete ért véget, hanem egyben a nagy múltú dinasztia is kihalt. A történészek túlnyomó része azonban III. Andrást az Árpád-dinasztiából származónak tekinti és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adja meg. 1303-ban Ákos István nádor az „utolsó aranyágacska” kifejezéssel búcsúztatta III. Andrást, akihez annak elhunytáig hű maradt.

Természetesen nem zárható ki, hogy a dinasztiának voltak olyan fiági leszármazottai, akikről semmilyen forrás nem szól, az Árpád-ház férfi ágának továbbélése ellen szól az a tény azonban, hogy közülük 1301 után sem próbálta senki jogos örökösödési igényét érvényesíteni. Az Árpád-ház leányágon tovább folytatódott III. András egyetlen gyermeke, Erzsébet hercegnő révén, aki csupán 8 éves volt apja halálakor. Erzsébet azonban zárdában élte le hátralévő életét, s nem ment férjhez, nem született gyermeke, így vele halt ki 1338. május 6-án az Árpád-dinasztia női ágon is. 45 évet élt.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 4

Eperjes címere

Eperjes címere

Eperjes címere

Eperjes (szlovákul: Prešov kiejtése, németül: Eperies vagy Preschau, latinul: Fragopolisvagy Eperiessinum) város Kelet-Szlovákiában, az ország harmadik legnépesebb települése. Az Eperjesi kerület (Szlovákia legnépesebb és második legnagyobb kiterjedésű kerülete) és az Eperjesi járás székhelye. Hozzá tartozik Alsósebes, Németsóvár, Savanyúvíz, Sebessalgó, Sóbánya és Tótsóvár is.

Fekvése

Kassától 33 km-re északra, a Kassai-medence északi részén, a Tarca partján fekszik. A folyó a Szepestölgyes (Dúbrava) és a Bikoš hegy közötti szűk völgyön tör át a Felső-Tarca-völgyből (Šarišské podolie) A város legmélyebb pontja a folyó hullámterében 229 m, legmagasabb a Szinyei-dombsághoz (Šarišská vrchovina) tartozó Malkovská hôrka 480 m tengerszint feletti magassággal; a belváros (a Szent Miklós-társszékesegyház) 255 m-en helyezkedik el.

A város területe ásványi forrásokban gazdag. Jelentősek a terület délnyugati részén található források – Borkut, Popík, Malý Borkut –, melyek gyengén mineralizált, kalcium-magnézium tartalmú vizek, 1 l/s vízhozammal. Ceméte(wd) (Cemjata) területén a Kvašná voda (9 l/s) kalcium-magnézium tartalmú szénsavas víz. Išľa(wd) (Alsósebes része) és Tótsóvár (Solivar)területén nátrium-klorid tartalmú vizek törnek fel; az išlai forrásokat korábban balneológiai célokra is használták.

Az évi középhőmérséklet 8,6 °C. A legmelegebb hónap a július 19,5, a leghidegebb a január -3,5 °C-os átlaghőmérséklettel. Az éves átlagos felhőzet 65%, a legmagasabb decemberben, a legalacsonyabb szeptemberben. A napsütéses órák száma éves átlagban 1956 óra; a legmagasabb júliusban (268 óra), a legalacsonyabb decemberben (43 óra). Az átlagos éves csapadékmennyiség 631 mm; a legtöbb csapadék nyáron (július–augusztusban), a legkevesebb február–márciusban esik. A havas napok száma 30–42.

Nevének eredete

Neve a magyar eper növénynévből származik, amely olyan helyre utal, ahol sok földi eper terem.

Története

A város környékén már a középső paleolitikum (Kr. e. 80 000–40 000), illetve a hallstatti kultúra idejéből találtak leleteket.

Középkor

Helyén már a 8. században szláv település állt.

A monda szerint a mai Eperjest II. (Vak) Béla alapította 1132-ben és a környéken jellemző eperről nevezte el. A város címerében felül három vörös rózsa látható ezüst mezőben, alatta két vörös és két ezüst sáv húzódik keresztben. A zászlóban is két vörös és két ezüst sáv váltogatja egymást. II. Géza alatt flamand telepesek érkeztek a városba. Eperjes első írásos említése 1233-ból maradt fenn, majd 1247-ben említik, mindkétszer Epuryes alakban. A 13. század, különösen a tatárjárás (1241) utáni időszak a német betelepülés időszaka volt, elsősorban a Szepességbe, de Eperjesre is, melynek fő vonzerejét az Abaúj és Szepesség, illetve Lengyelország és Halicsközötti kereskedelmi utak találkozása jelentette. A németek letelepedése felgyorsította a település városiasodását. 1288-ban a karmeliták alapítottak itt monostort. 1299-ben, III. András alatt kapott városi jogot.

A 1415. század a gazdasági fellendülés időszaka volt. Számos céhet alapítottak (pl. szűcsök, kovácsok, szabók, cipészek), és mintegy kétezren foglalkoztak kézművességgel a városban. Károly Róbert király 1312-ben fallal vette körül; 1324-ben szabad bíráskodási jogot adományozott neki. 1347-ben vámmentességet, 1474-ben Buda város jogait kapta meg. Önállóságát jellemzi, hogy az egyik tárnoki város volt. 1395-ben itt állította meg a Kanizsai János kancellár és Ilsvai Leusták nádor vezette magyar sereg II. Ulászló lengyel király seregét. 1435-ben mentesítették a korona heti vásárvámjától. A virágzó várost 1441-ben a lengyelek dúlták fel. Első városi címerét 1455-ben kapta V. Lászlótól, és ekkortól országos vásárt is tarthatott. 1514-ben II. Ulászló emelte szabad királyi várossá. A fellendülés a városképen is megmutatkozott: a 15. században elegáns polgárházak sora épült.

Kora újkor

A 16. században virágkorát élte. A reformáció egyik központjává vált. 1531-ben a város iskolája evangélikus intézetté alakult. A 17. század elején Basta és Belgioioso serege dúlta a várost. 1656-ban már könyvnyomda is működött a városban, 1667-ben megnyílt az evangélikus kollégium. 1672-ben Thököly Imre hadai, egy évre rá Wolkra gróf martalócai ostromolták. 1673-ban I. Lipót megfosztotta városi jogaitól, falait leromboltatta. Ettől kezdve a város szabadsága megszűnt.

1683-ban lengyel támadást vert vissza. 1684. szeptember 17-én Schulz tábornok a város mellett verte szét a kurucok táborát, a várost pedig hétheti ostrom után megegyezéssel megszállta, majd szavát szegte. 1687-ben Antonio Caraffa tábornok kegyetlenkedett a városban: több mint 300 embert kínoztatott meg és 24 gazdag polgárt nyilvánosan kivégeztetett, hogy vagyonukat megszerezhesse. Ezután 1696-ban tűzvész pusztított. 1701-ben II. Rákóczi Ferencet, miután Solari császári tábornok a sárosi várban várban elfogta, bebörtönzése előtt Eperjesen őrizték. 1704-ben a kurucok 17 havi ostrom után foglalták el. Ekkor játszotta át a várost Fleischer János tanácsúr (az eperjesi Fleischer család őse) a magyaroknak. A vitézlő fejedelem visszaadta a város jogait.

A 18. század végén Vályi András így ír róla (részletek): „EPERJES. Eperjesinum, Fragopolis, Presov. Szabad Királyi jeles Város Sáros Vármegyében, és e’ Megyének leg szebb Városa. Fekvése kies helyen vagyon, Bártfához négy mértföldnyire, magos, és külömbféle hegyekkel, ’s erdőkkel körűl vétettetve, közelebb pedig termékeny mezőséggel, és szép gyümöltsös kertekkel, gazdagon megáldattatva, balra Torisza vize partyán. […] Pósta, orvosságtárja, vagy Patika, szegények, és árvák háza, ’s ispotálly is van benne. Lakosai rész szerént borral, ’s egyebekkel való kereskedéssel, rész szerént pedig külömbféle mesterségekkel, és ser árúlással is foglalatoskodnak, országos, és vászon vásárai nevezetesek, gyümöltsök, ’s külömbféle kerti vetemények sok terem, és jó lakást szolgáltat. Külső Városai is népesek, mellyeket az Uraságoknak, és némelly lakosoknak szép kertyeik ékesítenek. Savanyú vize nevezetes, ’s számos vidéki Uraságok által is látogattatik, ’s az Eperjesi Uraságoknak, és lakosoknak kies vidékje lévén, nyárban kedves mulató helyet szolgáltat. Határja szorgalmatos mivelés által jó termékenységű, ’s a’ természetnek külömbféle javaival megáldattatott, bora ugyan nem terem, mindazáltal illendő áron szerezhető, fája mind épűletre, mind tűzre van, legelője jó, zőldsége bőven terem, ’s számos helységek lévén körűlötte, a’ mire szüksége vólna, helybe bőven szolgáltattatik.

19. század

1831-ben itt volt a koleralázadás egyik központja. 1849-ben itt bontott zászlót Hurban vezetésével a szlovák felkelők csapata Kossuth ellen. A szabadságharc téli hadjáratánakvégén, a branyiszkói ütközet után itt csaptak össze Görgey Artúr hadai a császári csapatokkal.

Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a városól: „Eperjes, (Fragopolis, Pressova), Sáros vm. szab. kir. v. Kassához északra 4 mfdnyire a Tarcza vize mellett: 5604 romai, 793 g. kath., 1158 evang., 48 ref., 82 zsidó lak., összesen 7685. Fekvése felette gyönyörü; részint csinos kertek, részint szántóföldek, virágos rétek, erdők, majd dombok és hegyek veszik körül. Kőfallal be van keritve; utczái tágosak, kövezettek, szép épületekkel dicsekesznek, melyek közt nevezetesebbek: a Sz. Miklósról nevezett kath. paroch. templom; a jesuiták hajdani temploma; a g. kath. székes-egyház melly azelőtt minoritáké volt; a Sz.-Ferencziek zárdája, a szép megyeház, az evang. kolleg. négyszegü épülete; gyalog kaszárnya, sat. Itt van egy g. kath. püspök lakása, virágzó evang. collegium, és katholikus gymnasium a Sz.-Ferencziek felügyelése alatt; fő polg. oskola, könyv-nyomda, kór- és árvaház, fejér cserépedény-gyár. A lakosok sok gyolcsot és posztót készitenek, továbbá gyolcscsal és hegyaljai borokkal élénk kereskedést folytatnak. Jó ivóvizben szükséget éreznek, de e hiányt némileg kipótolják az innen egy órányira fekvő savanyuviz források t. i. az ugynevezett borkuton és Czeméthe nevü pusztán. Alkotó részei ezen vizeknek: szénsavany, vas, elemésztő föld, szén- kén- só, savany, natrum vagy lugsó. Használ a gyomor-gyengeségben, dugulásokban, aranyérben, komor kórságban, sárgaságban, köszvényben sat. Eredetét Eperjesnek némellyek a romaiakkal a hunosok ellen összeszövetkezett szász katonáknak tulajdonitják. Azonban ez bizonytalan, hanem annyit tudunk, hogy 1288-ban már nevezetes kereskedő város volt. I. Lajos 1374-ben kir. várossá tette s kőfallal körül vétette. 1681-ben august 17-kén reggel a császáriak, délután a Tökölyek tarták bejövetelöket. 1681. december 4-kén Szobieszky Sóvárnál és Kellemesnél táborozott. 1684. Veterany György, Fridrich würtembergi herczeg, és Schulcz ezredes Lőcsét és Szebent már bevévén, 15,000 emberrel Eperjeshez közeledtek, s 7-ik septemberb. Tökölynek 7000-re menő sánczokba zárkozó hadát kegyetlenül megverték, s Tökölynek a török császártól kapott pompás sátorát több zsákmánynyal együtt elfoglalták. Ezuttal a város is bevétetvén, 700,000 forint hadisarcz rovatott reá, de ennek nagyobb része elengedtetett, ugyhogy csak 14,000 ftot fizettek. Szomorusága közé számlálja az 1687-ki királyi commissiót, mellyet a köznép laniena eperjesiensisnek nevezett. Kir. biztos Karaffa tábornok volt, ki sokakat kinzás után lenyakaztatott, négyfelé vágatott, felakasztatott: azok közül legelőször Czimmermann Zsigmondot eperjesi tanácsbelit mart 5-én, utána Véber Fridrichet május 14-kén, azok után Keczer Sándort fiastól és Véber Dánielt s másokat. 1701-ben gr. Solary 500 cs. őrsereggel II-ik Rákóczy Ferenczet tulajdon n. sárosi várában éjszakának idején megfogta s Német-Ujhelybe küldte, honnan későbben kiszökött. 1704-ben a Rákóczyak elfoglalják a várost, de 1710-ben Virimont tábornok könnyü móddal vissza veszi.

1887-ben újra tűzvész pusztított, a város majdnem teljesen leégett. Az első világháború során 1915-ben az oroszok megközelítették a várost. 1919. június 16-án a magyar Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta Csehszlovákiától, és még aznap itt kiáltották ki a Szlovák Tanácsköztársaságot, amelyet az intervenciós csapatok rövidesen levertek. 1919. június 30-án azonban a Párizsban ülésező békekonferencia második jegyzékének megfelelően a Vörös Hadsereg megkezdte a felvidéki területek kiürítését, így Eperjesről is kivonult. A trianoni diktátumig Sáros vármegye székhelye volt.

Az első világháború után

A trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákia része lett.

Az első bécsi döntés nem érintette. 1939. március 13-án letartóztatták a Hlinka-gárda és a helyi magyarság vezetőit. A Hlinka-gárda tüntetésére sortüzet adtak le. 1941. június 26-án három felségjel nélküli repülőgép bombázta Kassát: a támadás után lépett be Magyarország a Szovjetunió elleni háborúba. A bombázás eredete tisztázatlan és több teória létezik rá. Az egyik szerint nem provokáció, hanem navigációs tévedés lehetett. Eperjest akarták bombázni az oroszok, az itt működő német rádióátjátszó miatt. Az 1944. augusztus 31-én kezdődött német megszállás alól a duklai csata után 1945. január 19-én szabadult fel.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 5