színek – Bíbor

A bíbor a kiegészítő színek közé tartozó heraldikai színezék. Skarlátvörös vagy vöröses-lila szín, melyet az ókortól különféle földközi-tengeri puhatestűekből nyertek (Murex brandaris, M. truncatus, Purpura zapillus és P. aperta).

„A későbbi korban a hat fő színhez járult még a bíborszín is, ami azonban paizs színéül szabályosan sohasem használtatik, hanem főleg palást, korona és süveg színezésére. Színjelzete a zölddel ellenkezőleg balról jobbra rézsútos vonalakból [áll]…” (Nagy Iván 1872-1875. 19-20.)

A lila színt (la: purpura) a Murex nemzetségbeli bíborcsigák testéből nyerték ki. Híres volt a föníciai Tyr városában előállított festék. A színe az előállítás módjától függően különféle árnyalatú lehetett, de vérvörösként írták le. Ez volt az ókorban egyedül ismert gyors festési módszer, melynél a tógát akárhányszor ki lehetett mosni anélkül, hogy a színe kifakult volna. Plinius leírása ellenére nem teljesen világos, hogyan készítették. Több bíborfajtát a császári családnak és a főhivatalnokoknak tartottak fenn. Amikor a 7. században Tyrt az arabok foglalták el, a gyártás Bizáncban folytatódott, ahonnan az uralkodói udvarokat és az egyházat festett selyem és gyapjúkelmékkel látták el. Konstantinápoly 1453-as eleste után ez megszűnt és 1456-ban a pápa elrendelte a helyettesítését a bíbortetűvel a bíborosok és érsekek ruházatának elkészítésénél. Úgy tűnik, hogy a bíbor jelentése ekkoriban változott kárminvörös árnyalatú színről vérvörös árnyalattá, míg a modern bíbor a vörös és a kék keveréke.

Bíbor a heraldikában

Ritka volt a középkori címertanban, de egyes korabeli heraldikai írók nem tettek különbséget a bíbor és a vörös között. Egyesek még azt is vitatták, hogy egyáltalán valódi színről van-e szó, noha már a 13. századi francia és angol címerkönyvekben is megjelent. Általában a koronák és sisakok béléseinél, címersátornál, illetve a címerpalástnál a használják. A német heraldikában a címersátor neve néha bíborbaldachin (de: Purpurbaldachin).

A címertanban a bíbor különféle árnyalatai használatosak. A 15. század elejéig a szürke és a barna közt elhelyezkedő szürkésbarna árnyalatként írták le. A későbbi heraldikusok úgy vélték, hogy ez az árnyalat az eredeti szín kifakulásának az eredménye a címeres leveleken, de különféle 15. századi traktátusok világossá teszik, hogy a bíbort a négy másik szín (vörös, kék, zöld, fekete) egyenlő arányú keverékének tartották. A 16. században az ókori kultúra terjedésével már a római bíborra gondoltak a szó említésekor. Virgil Solis heraldikai művének betűjelölési táblázatában (Wappenbüchlein, 1555. [51. l.]) a latin Purpureus német megfelelője még braun, azaz a barna. Charles Segoing félig vörösnek, félig kéknek nevezi, azaz átmenetnek a vörös és a kék között. (Armorial universel, contenant les armes des principales maisons, estatz et dignitez des plus considé. Paris, 1660. 2. l.)

A német heraldikában a Purpur kárminvörös árnyalat, a cseh heraldikában vöröses-lila, míg máshol inkább lilás színt értenek rajta. Ismert a püspöklila (la: purpura, en: Imperial Purple) címertani alkalmazása, sőt használatos az indigóba átmenő változata is. León címerének bíbor mezője (legalább 1245-től) inkább szürkés árnyalat. A nemheraldikus színek közé tartozó árnyalatok, mint a bíbor karmazsin, sötét bíbor (en: Murrey), bíborvörös (la: amaranth), karmazsinvörös, stb. a bíbor egy-egy változatának tekinthető.

A magyar heraldikában ritka a bíbor mező vagy címerábra. Hevenesi szerint bíbor volt az Apor család és Nagy Iván szerint a Csekonics család címerének mezője; bíbor mezű a Joseph család címerében az egyik levágott kar; a Török család sisakdíszén az egyik szarv bíborral és ezüsttel vágott és jobbról „ezüst-bíbor” színű a boosfalvi Horváth család sisaktakarója. Meskó József 1804-es bárói diplomája szerint a négyelt pajzs 2. és 3. mezője bíbor színű, de a gyakorlatban vöröset használtak.

A bíbor szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a bíborhoz kapcsolni. A színek között az egyik legelőkelőbb volt. Prinsaultnál a bőség, jólét, bölcsesség jelképe. A bíbort összetett színnek, nem alapszínnek (egyszerű színnek) nevezte, ami összhangban volt a bíbor középkori értelmezésével. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold az oiscyelnevezést használta a bíborra. A bíbort a régi heraldikában az ametiszttel is jelölték.

Előállítása

Az ókorban a tüskés bíborcsiga (Murex brandaris) mirigyének váladékából állították elő. A régi monda szerint a tengerparton egy kutya beleharapott egy csigába és a pofája piros lett. Egy föníciai pásztorlány, aki ezt látta egy darab szövetet is belemártott a festékbe és az is beszíneződött. Kr. e. 1100-ban a föníciai Tyros városában valóban virágzásnak indult a bíbor előállítása, melynek kereskedelméből nagy hasznot húztak. Az újabb leletek alapján azonban az előállítását már Kr. e. 1400-ban is ismerték a föníciai Sarepta városában.

Az idősebb Plinius szerint nagy fém- (valószínűleg ón-) kádakban tíz napig hevítették, és a kivonathoz sót adtak. A színárnyalatot vizelet hozzáadásával lehetett változtatni. Egyetlen gramm festékhez 12 ezer csigára volt szükség. Drágasága és színe miatt a méltóság és a tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a legelőkelőbb személyek és hivatalnokok kiváltsága volt a bíborszínű ruházat viselése. A császároknak, királyoknak, az egyházban a pápáknak (cappa, camaura, manlila), elsősorban azonban a bíborosoknak volt fenntartva.

A tudósok Plinius leírása alapján megpróbálták rekonstruálni az előállítását és úgy találták, hogy a folyamat akkor lesz sikeres, ha hamuzsírt (kálium-karbonát) adnak hozzá kb. 12-es pH értéken. (A legjobb eredményt nátrium-hidroxid hozzáadása és a 14-es pH-érték elérése adta, de erre az ókori kézművesek nem voltak képesek.)

Gyártását titokban tartották és a Római Birodalom bukása után ez feledésbe merült, majd a 15. században kezdték újra előállítani. Újra felfedezéséről William Cole 1685-ös cikkéből értesülünk, mely a Brit Királyi Társaság folyóiratában jelent meg. Cole egy olyan ír férfi után kutatott, aki állítólag finom skarlátszínű anyaggal festette a szöveteket. Leírta a munkafolyamatot is, mely szerint az elkészített oldatba mártották, majd a napon szárították meg. A fény hatására színük a sárgástól a sötétzöldig, zöldeskékig, kékig, vörösig és sötétvörösig változott.

A festék kémiai összetételét csak 1909-1912-ben sikerült megfejteni Paul Friedlander, német kémikusnak, aki megállapította, hogy a bíbor az indigó brómderivátuma. A lelőhely és a csigafajok szerint három fő bíborfajta létezett: vörös (afrikai mediterráneum), lila (Itália) és csaknem fekete (Atlanti-óceán). Ezenkívül hét árnyalata van: világos vörös, ametiszt, lila, skarlát, vérvörös, kékes és feketés, mely a legszebb volt, mert a napfény beesési szögétől függően a kéktől a lilán át a vörös árnyalatáig változott.

A szó etimológiája

A bíbor ősidőktől fogva létezett, de soha nem volt olyan gyakori heraldikai szín, mint a többi. A szó valószínűleg a latin purpura‘bíborcsiga, bíbor(szín), bíborszínű kelme’, görög πορφύρα (ugyanaz) szóból ered, ami az előállításának módjára utal.

Az 1260-70-es évekig a francia purpure eredeti neve bis, néha gris vagy brun, azaz egy szürkésbarna árnyalatú szín volt. A bis kifejezés akkor tűnt el, amikor a purpure jobban elterjedt és annak helyébe lépett. A középkori franciában a pourpre vagy porprekelmefajta volt, nem szín. A kelmét különféle színűre festették, és a heraldikán kívüli középkori források és irodalmi művek említik a „porpre vermeille” (vörösbíbor), „porpre noire” (sötét bíbor), „porpre verte” (bíbor zöld), „un vert mantel porprin” (zöld kármin palást), ” pourpre sanguine” (vérvörös karmazsin), „écarlate blanches” (fehér karmazsin) stb. kifejezéseket. Idővel a bis és a porpre szinonimák lettek és végül a porpre vagy purpure a bis helyébe lépett. A porpre bise és változatai előfordulnak különféle középkori irodalmi művekben is: Sándor-regény (Roman d’Alexandre), A rózsa regénye (Le roman de la rose) Chrétien de Troyes: Le Conte du Graal (Perceval), Tristan (Béroul), stb.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.