A címertanban a színek (más néven különböztetés [színezés] vagy színmáz) a borítás típusai a fémek és a prémekmellett. A prémek a magyar heraldikában jóformán nem fordulnak elő. A fémek és színek összefoglaló elnevezésére külön szót használunk: ezek a mázak, amiket a régebbi heraldikai irodalomban tinktúráknak is nevezték.

Fémek

Ezüst vagy fehér

Az eredeti címeres leveleken az ezüst jelölésére valódi ezüstöt használtak. Idővel az ezüstözött részek az oxidáció miatt megfeketedtek és gyakran vezettek félreértéshez. Ebből kifolyólag például ma is gyakran rekonstruálnak helytelen módon olyan vörössel és ezüsttel vágott (vörös-fehér sávos) magyar történelmi zászlót, melynek ábrázolását olyan kódexből vették, amely ilyen megfeketedett ábrán látható. Az ezüstöt a közönséges ábrázolásnál a fehérrel is lehet helyettesíteni. Nagyon ritkán (a külföldi heraldikában) a fehér előfordulhat az ezüsttől eltérő heraldikai színként is, mint például a portugál heraldikában, Santiago do Cacémvárosának és a portugál légierő logisztikai és adminisztrációs parancsnokságának címerében.

Arany és sárga

A korai címeres leveleken az arannyal színezett címerrészeket valódi aranylapokból készítették el. Idővel ezek is megkophattak és szintén félreértést eredményezhettek, például bronznak vagy barnának értelmezték azokat. Valószínűleg így jöttek létre a későbbi antiheraldikus színek, mint például a barna. Az egyszerű ábrázolásokon az aranyat sárgával helyettesítették. Néha az arany és a sárga külön máznak számított, mint például Kassa 1502-es címerében, a sisakdíszként szolgáló felül sárga, alul kék szárnyon, melynek középére egy aranyliliomot helyeztek.

Későbbi nem heraldikus fémek

• vas / acél,
• bronz,
• réz,
• platina,
• ólom.

Színek

A korai heraldika négy színe

• vörös,
• kék,
• zöld,
• fekete.

Valamivel későbbi, de nagyon korai ötödik alapszínként megtörtént a bíbor használatba vétele, ám egyesek szerint ennek feltűnése már a hanyatlás jele. Általában csak a kiegészítő címerrészek színezésére alkalmaztak (például a sisak bélésére, egyházi süvegeknél, címersátrak bélésénél stb.).

Az alapszíneket később további, úgynevezett nem heraldikus színekkel egészítették ki – ezt az időszakot már egyértelműen a heraldika hanyatlásának tekintik.

Későbbi színek

Idővel az eredeti hét mázon kívül további színek is megjelentek a címertanban. Mivel az élő heraldika korában (a csatában) ezek nem voltak használatosak, nemheraldikus színeknek nevezzük őket. Ezeknek is létrejött a vonalkázásirendszere, melyet a szakirodalom Marcus Vulson de la Colombière-nek tulajdonít. További antiheraldikus színeket vezetett be a címertanba Eucharius Gottlieb Rink és Christian Samuel Theodor Bernd.

Ide tartozik a narancsszín, a sötétvörös, a barna, a szürke, a természetes szín és néhány további antiheraldikus szín.

• természetes szín az európai emberi bőr színe, leggyakrabban a francia heraldika használja,
• égszínkék,
• sötétszürke,
• hamuszürke a dél-walesi Gwilt címerében,
• „kőszín” a szürke megfelelője,
• „barnás” rendkívül szokatlan színmegnevezés, a címerképek egyes részeinél alkalmazzák, melyet természetes színezetűként is le lehet írni, mint például Simón Bolívar címerének barna oroszlánját. A német heraldikában ezt a színt barnaként írják le.

A német címertanban használatos a szürke, az acélkék és a „vízszín” is. A „földszín” a német címertanban csak ritkán fordul elő. Az angol heraldikában a földszín megtalálható a Royal Miners’ Company címerében és Kolumbiában Santiago de Cali címerében. A Szovjetunióban a Zsidó Autonóm Terület címerének mezője „akvamarin” volt, melyet inkább a sötétzöld egy fajtájaként írnak le, mintsem valódi akvamarinként (kékeszöldként). A Kolumbiai Köztársaság címerének pólyáját platinaszínűként írják le. 1997-ben kanadában megjelent a rózsaszín és a fémek között a réz, az utóbbi Kim Campbell miniszterelnök címerében. A dél-afrikai heraldikában a University of Transkei címerében az okker szerepel és a nemzeti zászlóban az okkervörös látható. Az Egyesült Államok hadseregének heraldikájában megtalálható a barnássárga szín és az égszínkék egy fajtája, a hadsereg és a légierő címerében pedig megjelent az acélszürke. A bronz szín látható a Special Troops Battalion, 2nd Brigade, 1st Cavalry Division címerében, de ezt inkább színként, semmint újfajta fémként használják.

Ezen antiheraldikus színek többsége megtalálható volt már a holt vagy hanyatló heraldika idején adományozott címereslevelekben is. Például horti és rigyiczai Kovách család 1613-ban adományozott címerének égszínkék volt a mezője és a nánási Fejes család is „égszínű” pajzsot kapott 1654-ben III. Ferdinánd királytól és Rimaszombat egyik címerváltozatában a fekete sas szintén égszínkékkel és ezüsstel vágott pajzsra van ráhelyezve. Továbbá az élő heraldika korában Peter Suchenwirt (1335 k.-1395), osztrák címerköltő szintén égszínűnek nevezte Nagy Lajos király (1342-1382) címerének egyik mezőjét.

A bíborvörös vagy „vérvörös” színt 1701-ben egy cseh lovag kapta címeradománya részeként.

Prémek

A prémek közé tartozik az evet, a mál, a hermelin és ezek változatai. A magyar heraldikában csak nagyon ritkán találhatók meg. Főleg Franciaországban és a brit heraldikában gyakoriak. A nyugat-európai címertanban nemcsak a mező, hanem bármilyen mesteralak vagy címerkép borításaként is szerepelhetnek a prémek, melyeket gyakran egymással is kombinálnak.

Néha előfordul prémként a coboly is. Ennek színe és vonalkázása megegyezik a fekete színnel. A Zobelfell kifejezést már a minnesängerek is használták a fekete szín megnevezésére és a von Zollern grófok is cobolyprémet használtak a pajzsukon. További ritka prém a nyest, melynek színe és vonalkázása megegyezik a vörös színnel.

A mál a német heraldikában fordul elő gyakrabban.

A tollpikkely ritkán előforduló, tollszerű pikkelyes minta, amit furcsasága ellenére a prémek közé sorolnak. Alapvetően mintás mezőként használják.

A színtörvény

A heraldika első szabálya, hogy fémre fémet és színre színt nem lehet helyezni. Ez a szabály a heraldika kezdetén jött létre, amikor a kontraszt és a jó megkülönböztethetőség kedvéért csak egy színből és egy fémből álló címerek léteztek. A világos fémek és a sötétebb színek kontrasztját megfelelőnek tartották arra, hogy a csatában jól elkülönítse a lovagot a tömegtől. A szabály létrejöttének másik okaként azt hozzák fel, hogy nehezen tudtak festékkel (színnel) festékre festeni, vagy fémet fémre helyezni.

Ez a szabály nem vonatkozik a prémekre. Tehát prém helyezhető fémre, színre és prémre is. A színtörvényt olyan szigorúan vették, hogy az ez ellen vétő címereket antiheraldikus címereknek nevezték. Ez alól csak néhány kivétel volt, mint például a Jeruzsálemi Királyság címere, melynek ezüst mezőjében arany jeruzsálemi kereszt látható. Ezt annak hangsúlyozására vették használatba, hogy kifejezzék az arab technikák elsajátítását a levantei területeken. A színre helyezett szín példája Albánia címere, melynek vörös mezőjében fekete kétfejű sas látható. A fekete sas borítását azonban itt néha prémként értelmezik (ami azonban aligha felelhet meg a valóságnak, miközben akár a mező vörös színét is tekinthetnék prémnek) és így a címer nem vét a színtörvény ellen.

A második színtörvény az, hogy ugyanazon címerpajzson belül csak egyféle, keveretlen színeket szabad használni. Tehát nem használhatunk például égszínkék és középkék árnyalatot ugyanazon a pajzson belül. A szigorúbb megfogalmazások csak egyféle árnyalatú kék vörös stb. színt ismernek a heraldikában. A szocializmus alatti elképesztő címerek egyik kirívó példája volt Zalaegerszegnek az 1980-as években használatba vett címere, melyben a Zala folyót és a zalai dombokat a kék szín öt, egyre sötétebb változatával ábrázolták a címerpajzson és Siófok is világoskék zászlót helyezett kék pajzsfőjébe.

A megengedőbb meghatározás szerint az összetett címerek egyes mezőiben előfordulhatnak a különféle árnyalatok (de egy mezőn belül az adott színnek így is csak egyféle árnyalata szerepelhet), hiszen az összetett címerek eredetileg a különálló címerek egyesítése útján jöttek létre egy pajzson belül.

Christian Maximilian Spener a színtörvényt axiomatikus szabálynak nevezte: „Causan ex hypothesi sua quod arma ex vestimentis veteris militae ortum habeant ita deducit Aegid[ius] Gelen[ius] de manit[udine] Colon[iae] Agripp[iae] L. 2. pag. 116. Hinc elicitur ratio axiomatis scutarii: non esse metallo in matallo, nec colorem in colore pingendum”.

A színtörvény hatással volt a honlapok színére is, amikor tekintetbe veszik, hogy egy adott színű honlapon milyen színű betűk mutatnak jól. Ezt a szabályt követi szinte az összes nemzetközi cég logója is.

A heraldikai mázak jelölése

A fekete-fehér ábrákon és egyes színezetlen felületeken (pénzérméken, pecséteken, rézmetszeteken, nyomtatványokon stb.) az egyes heraldikai színek jelölésére vonalkázási rendszerek használatosak, melyet a mellékelt ábra mutat.

Forrás: Wikipédia

Jobb oldal

A jobb oldal a heraldikában az az oldal, melyet a természetes szóhasználatban a bal oldalnak neveznek. A címertanban tehát az oldalak felcserélődnek, mert a heraldikai ábrázolásokat a képzeletbeli címerviselő szemszögéből vizsgáljuk, azaz a címer tulajdonosának nézete élvez elsőbbséget. Az oldalak felcserélődését a heraldikai „udvariasság” (fr: la courtoisie) indokolja. A jobb oldal a heraldikai bal oldalhoz képest az elsődleges, az előkelőbb oldal, mert ez a természetes (az emberek többsége is jobbkezes) és egyfajta szerencsére vagy előnyös, előkelő tulajdonságra utal. Ez a szemlélet hatással van a címerképek ábrázolására is. Az oroszlán például a heraldikában szinte mindig jobbra néz. A többi címerkép szokásos módon szintén jobbfelé néz, fut, ugrik stb. A címerleírásban csak azt kell megemlíteni, ha a helyzetük vagy pózuk nem szokványos, azaz balra néznek, futnak, ugranak stb.

A jobb oldal más fogalmakkal is kifejezhető. Így például a hasított pajzsban a jobb oldali mezőre az elöl (de: vorn), el(ül)ső, belső szavak is alkalmazhatók. A modern nemzetközi heraldika a dexter elnevezést használja a jobb oldalra.

Névváltozatok

jobbikon (Sváby Frigyes Turul 1889/3. 123.), jobb kézt (Szendrei 1896. 95.), czímertanilag jobb oldalon (Uo. 148.), jobb (heraldice) (Szendrei 1896. 128.), (heraldice) jobboldali (Csoma-Csergheő ArchÉrt. 1884/4. 302.), heraldice jobboldalon (Halaváts Gyula ArchÉrt. 1907. 222.), bal oldali <helytelen meghatározás> (Gudenus I. 599.), elől <a hasításban> (Turul 1998/3-4. 67.), innen (Nagy Iván I. 7.), dexter: jobbján, jobb kéz felö́l való, dextrum cornu: jobb ſzárnya a’ ſeregnek (Pápai/Bod 205.), igaza (?) (bazilika-esztergom.hu), 1607: hinc: innen <jobbról> (Szálkai 2010. 53.), 1701: dextrum: jobb oldal (uo. 111.), pajzs jobb oldalán álló <jobbra tolt ‘férfiú’> (Sváby Frigyes Turul 1889/3. 123.)

de: rechte Seite, en: dexter (side)

Bal oldal

A bal oldal a heraldikában az az oldal, melyet a normális szóhasználatban a jobb oldalnak neveznek. A címertanban tehát az oldalak felcserélődnek, mert a heraldikai ábrázolásokat a címerviselő szemszögéből vizsgáljuk, azaz a címer tulajdonosának nézete élvez elsőbbséget. A bal oldal a heraldikai jobb oldalhoz képest a másodlagos, a kevésbé előkelő oldal, mert egyfajta balszerencsére vagy előnytelen tulajdonságra utal. A címerképek szokásos módon szintén jobbfelé néznek, futnak, ugranak stb. A címerleírásban csak azt kell megemlíteni, ha a helyzetük vagy pózuk nem szokványos, azaz balra néznek, futnak, ugranak stb.

A bal oldal más fogalmakkal is kifejezhető. Így például a hasított pajzsban a bal oldali mezőrea hátul (de: hinten), hátsó, külső szavak is alkalmazhatók. A modern nemzetközi heraldika a sinister elnevezést használja a bal oldalra.

Névváltozatok

balon (Sváby Frigyes Turul 1889/3. 123.), heraldikusan balfelé (Supka Géza ArchÉrt. 1907. 97.), baloldali (Szendrei 1896. 148.), jobbról <helytelen meghatározás> (Gudenus I. 218.), hátsó <a hasításban> (Turul 1998/3-4. 67.), külső <a hasításban> (Gudenus I. 25.), onnan (Nagy Iván I. 7.), læva: bal kéz, ad lævam: bal felö́l (Pápai/Bod 362.), lævus: balog, szerentsétlen (uo. 363.), siniſter: balog, bal kéz felé-való, siniſtra: bal kéz, szerencsétlenség (uo. 568.), 1607: illinc: onnan <balról> (Szálkai 2010. 53.), 1605: hinc inde: innen és onnan (uo. 51.), 1701: sinistra: bal oldal (uo. 111.)

de: linke Seite, en: sinister (side)

Oldalak szimbolikája

A mitologikus gondolkodásban a jobb a pozitív, a bal a negatív jelentések hordozója. A középkori európai misztériumjátékokban a bal oldalon jelenítették meg a poklot, a jobb oldalon a mennyországot.

Forrás: Wikipédia

Címer

A címer általában pajzson viselt, meghatározott szabályok szerint megszerkesztett színes jelvény, melyet egy család, intézmény vagy testület a saját maga identifikálására örökletes, állandó jelleggel használ.

Pajzs alakú rajzolat nélkül az emblémát nem lehet címernek tekinteni. Mégis sok ország használ pajzs nélküli államcímert, főleg azon ázsiai országok melyek nem rendelkeznek heraldikai tradíciókkal. Néhány európai ország is ide tartozik, mint például az egykori kommunista rezsimek államcímerei, sőt napjainkig Olaszország címere is.

Egyes heraldikusok a pajzson kívül használt címernek tekintik a zászlón, nyeregtakarón, köpenyen, sisakon vagy pecséten ábrázolt jelképet, a sisakdíszt, és minden olyan jelvényt, mely a címer funkcióját tölti be, ha megfelel bizonyos egyéb feltételeknek is.

Etimológiája

A címerek idegen elnevezése gyakran a „fegyver” szóból ered (latin arma, német Wappen, francia armoiries, angol arms, svéd vapen, holland wapen). A magyarban ez csak kései forrásokban fordul elő és nagyon ritkán, mint például Bocskai István 1606-os magyar nyelvű címeres nemeslevelében, melyet a Karácsony családnak adományozott, ahol „iratot fegyvert a vagy igaz Nemessegnek czímeret” formula is olvasható. Ez valószínűleg csak a latin vagy német előképek tükörfordítása volt.

A magyar „címer” szó a lotaringiai ófrancia, Poitouban és Anjouban is használatos „sisaktaraj, sisakdísz” jelentésű francia cimier szóból ered. A feltételezések szerint a 13. században a nápolyi Anjou udvar közvetítésével jelent meg Magyarországon, vagy a 12-13. században bevándorolt lotaringiai telepesek hozták magukkal. Legkorábbi etimológiája a görög χυμα (fiatal hajtás, csúcs), latin cyma szóig vezethető vissza. (Plantagenet Gottfriedcímerjele is pl. egy rekettyeág volt, melyet a kalapján viselt.)

Az irodalomban a 12. század közepétől kezdtek megjelenni a címerszerű jelképek, de ezekre még nem létezett külön elnevezés. A német Wappen (címer) szó az ófelnémet wafen(fegyver) származéka és a többi európai nyelvben is hasonló az etimológiája. Az ófelnémet wâfen szónak kezdetben „kard” jelentése is volt amit ritkán a pajzsra is használtak. A pajzs és a pajzsbeli kép értelme a 12. század utolsó évtizedeitől mutatható ki, amikor a szó címerpajzsot és címersisakot is jelentett.

A címerek örökletes voltának kifejezésére pedig az olasz stemma (címer) szó szolgált, mely a görög-latin stemma származéka, „családi leszármazás, családfa” jelentéssel. Ezt jelzi a német Erbe (címer, örökség) szó is.

Története

eredet

A hanyatló heraldika korában a heraldikusok gyakran ókori, – görög vagy római eredetet tulajdonítottak a címereknek. Érdekes előképe lelhető fel az ókori Spártában. Mivel a spártai hoplita arcát teljesen eltakarta a korinthoszi sisak és az öltözete is egyenruhaszerű volt, a hoplon (a nagy pajzs) díszítése mindig egyedi, ami alkalmas volt az egyes harcosok azonosítására. Ha ez a szokás meg szakadt is, és a címerek nem közvetlenül ebből származnak, mégis párhuzam mutatható ki a keletkezése terén.

A modern korban egyesek az arab és levantei hatást vizsgálták a címerek létrejöttében. Az emblematikus címerszemlélet korában Sir John Ferne és mások a címereket az egyiptomi hieroglifákból származtatták. A romantika korában egyes német szerzők pedig a címereket a germán rúnákból vezették le, de mindezen elméletek tévesnek bizonyultak. Egyedül a sajátságos lengyel címerek esetében feltételezhető, hogy azok a régi rúnaszerű jeleket vitték tovább.

A címerek létrejötte szoros összefüggésben volt a lovagság kialakulásával, a lovagi hadviseléssel és a lovagi kultúra fellendülésével, majd virágkorával. Az 1095-ös clermonti zsinaton meghirdetett első keresztes hadjáraton II. Orbán pápa rendelete szerint a kereszteseknek vörös színű keresztet kellett viselniük külső jelzésként a ruhájukon. (A hadjárat során alakultak meg egyébként az első egyházi lovagrendek a Szentföldön.) A csatákban a ruha alatti páncélt viselő lovagoknak szükségük volt valamilyen ismertető jelre, ami alapján meg lehetett őket különböztetni a tömegtől. Erre találták ki a pajzsot és a sisakdíszt. Hazatérve sokan tovább viselték ezeket a Szentföldön használt jelvényeket, az első ,,címereket”. A címerhasználat elterjedését a lovagi kultúra fejlődése, és az egyre gyakoribbá váló lovagi tornák segítették elő, ahol minden résztvevőnek szintén saját, egyéni címerre volt szüksége. A tornák előtt megtartott címerszemlén a közönség is megtekinthette a résztvevőknek egy helyen kiállított címerét (pajzsát és/vagy sisakdíszét). Fokozatosan egyre jobban terjedtek a címerek, használata annak igazolása is volt hogy viselőjük tornaképes és az uralkodó réteghez tartozó férfi. A címerhez és a pajzshoz a lovagi kultúrában különféle jelentéstartalmak kapcsolódtak. A fényes páncél és a szeplőtelen pajzs pl. a tisztességes harc és a lovagi becsület szinonimája lett. Lovagnak lenni önmagában is nagy tisztességet jelentett, így idővel nemcsak az egyszerű nemesek számíthattak lovagnak hanem a főurak is. A tornaképességnek a családon belüli folyamatát is legjobban a címerrel lehetett igazolni. Így alakult ki a címerek örökletes használata, ami a címer fogalmának legfontosabb eleme, mindamellett hogy a címer egy olyan színes jelvény, amelyet meghatározott szabályok szerint rajzolnak meg.

A címerek mint olyan a keresztes háborúkat követően minden valószínűség szerint a 12. század közepén, Anjou és Maine tartományok területén alakultak ki. Az első címeres pecsétek pedig a 12. század második harmadában jelentek meg Franciaországban, Angliában és Németországban. G. Demay francia pecsétkutató a ,,lovas pecsétek” vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a címerek 1150 és 1190 között már divatba jöttek Franciaországban.

Az első címerrajzolatnak a sakkozott rajzolatú pajzsot tartják, melyet a sakkozott lótakaróval együtt Waleran de Beaumont (1104-1166), Meulan és Worcester grófja viselt 1136 és 1138 között a pecsétjén. A címert valószínűleg anyja, Isabel de Vermandois révén örökölte a francia Vermandois családtól. Testvére Raoul (†1153), Vermandois grófja 1130-1135 között használt pecsétjén sakkozott zászló látható és 1146-os pecsétjén is sakkozott pajzs fordul elő, melyet Michel Pastoreau nyomán Bertényi Iván közölt (Bertényi, 1993. 14-15.l.). A sakkozott címer idővel, – a rokoni kapcsolatok útján rendkívüli módon elterjedt Angliában.

A címerek másik lehetséges eredete Geoffrey Plantagenet (1113-1151), Anjou és Maine grófjának 12. század közepi, Le Mans-ban őrzött gyásztáblácskájához köthető, melyen az elhunyt pajzsán ágaskodó oroszlánok láthatók és a sisakján szintén egy oroszlán helyezkedik el. Geoffrey 1128-as roueni lovaggá ütését és az Anjouk történetét Jean de Marmoutier, egy cluny szerzetes írta meg 1170 és 1180 között. A lovaggá ütésre eszerint egy héttel azelőtt került sor, hogy Geoffrey elvette volna Matildot, I. Henrik angol király leányát. A szertartás során a király egy hat aranyoroszlánnal díszített pajzsot akasztott Gottfried lovag nyakába. Marmoutieri Jean krónikáját azonban sokan megbízhatatlannak tartják és vele a címerek „születésnapját” is kétségbe vonják. A címer valódiságát, azaz örökletes voltát azonban alátámasztja az, hogy ugyanez az oroszlános pajzs látható Gottfried (fattyú) fiának, William de Longespée, Salisbury grófjának síremlékén is a Salisbury székesegyházban.

Használatának kezdetei Magyarországon

A címerek öröklését a lovagi fegyverzet magas ára is elősegíthette, melyet a címerrel együtt az utódok kaptak meg.

Egy időben a sisakdísz szinte fontosabb szerepet töltött be, mint a pajzs. Egy 1326 április 7.-én kelt oklevél szerint, melyet Károly Róbert Enyerei Imre fia, Enyerei Miklósnak és testvéreinek adományozott, a címer még sisakdíszt jelentett és csak később nyerte el mai értelmét. („cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur, in forma avis scilicet falkonis aurei, habentis distensas blaveas alas, sub quibus folia deaurata in modum herbe, vulgo Luhere dicte, pendent” Turul 1901. 98. o.) Ők voltak Zala vármegyei az ősrégi csébi Pogány család férfi ági felmenői; a kiterjesztett kék szárnyú csőrében leveles ágat tartó arany sólyom, a csébi Pogány család címerének a pajzs alakjává vált. Az első három oklevéli hitellel fennmaradt adomány kedvezményezettjei Imre fia Miklós (a Csebi Pogányok őse) 1326. április 7-én, Dancs mester zólyomi erdőispán (Balassa atyafiság) 1327. október 23-án és Kolos fia Kolos királyi apród (a Némái Kolosok őse) 1332. február 14-én.[1] A legkorábbi magyar címeradományok sisak díszadományok voltak és a 13. századtól számos ún. sisakpecsét ismert, melyen csak a sisak és a sisakdísz látható. 1332-ben sisakdísz viselésére kapott engedélyt Kolos királyi apród fia, Kolos és Szécsényi Tamás országbíró (1349–1354) szintén sisakpecsétet használt.

A 12. század második felének pecsétjein gyakran szerepelnek címerszerű ábrák pajzs nélkül. A pajzs csak kb. 1180-tól került előtérbe mint a szimbólumok viselője, míg a zászló és a bandérium (címeres zászló) elvesztette jel szerepét és általános jelkép lett. A 13. század közepétől a jel (németül Zeichen) már a címer szinonimája és a pajzs a címer fő hordozója lesz. Mihály, Zólyomi ispán 1272-es pecsétjén a dőlt pajzson a csöbörsisak ormán tollak (vagy virágok) láthatók.

A legkorábbi magyar címerek az Árpád-ház tagjainak pecsétjein maradtak fenn 1190 tájáról. Ezután kezdtek címert használni az országos méltóságviselők is, akiknek a pecsétje nagyrészt szintén a királyi jelvényt ábrázolta, de hamar kimutathatók az ettől eltérő sajátos családi címerek is, melyek egyes feltételezések szerint az előkelő családok esetében az ősi nemzetségi totemekből származnak. A zászlósurak címerüket a bandériumukra is ráhelyezték, mely alatt az adott úr csapata vonult hadba. A címeres zászló jelentősége különösen az Anjou-korban nőtt meg. A 13. századtól a fontosabb városok is kezdtek címeres pajzsot használni, sőt falusiak által kiállított és címeres pecséttel megerősített oklevél is ismert ebből a korból. A 14. századtól számos címeres sírkő maradt fenn és a polgárok heraldikai ábrái gyakran váltak ötvösjellé, kovácsjeggyé, házjellé. Zsigmond király uralkodásától kezdve a címerhasználat a magyar köznemesség körében is általános lett.

A magyar vármegyék közül elsőként Somogy kapott címert adományozó levelet, 1498-ban II. Ulászló királytól.

Fajtái

A valódi (viselt) címer a lovagkorban alakult ki a 12. században. A „festett” címer az előbbi mása, mely címeres leveleken, pecséteken, lakóépületek homlokzatán maradt fenn.

Magáncímer:

• nemesi címer és ezen belül családi címer (de: Geschlechterwappen), valamint házassági címer (de: Heuratswappen)
• polgári címer
• paraszti címer

Hivatalos címer:

• államcímer
• megyecímer
• városcímer
• hivatali címer (de: Amtswappen)
• testületi címere
• céhcímer
• egyesületi címer
• közösségi címer (de: Gemeinschaftswappen).

A címer lehet:

• ősi vagy felvett címer (de: Urwappen)
• adománycímer (de: Briefwappen)

A címerviselés jogával és körülményeivel a címerjog foglalkozik.

Forrás: Wikipédia